„Művészet az, ahogy a gyerekekkel bánunk”

Létezik olyan, hogy egy gyerek ne a vakációt várja tanítás alatt, hanem az iskolát a nyári szünidőben? Galsai Zsolt ilyen fiú volt, és most tanítványai is hasonlóképpen éreznek. Az iskola pedig, amelyik ennyire jó hely, nem más, mint a Pesthidegkúti Waldorf Iskola, a tanár úr egykori alma matere, egyben jelenlegi munkahelye.

– 1991-ben kezdtem ide járni, és tizenhárom év után itt is érettségiztem. Az iskolának döntő szerepe volt abban, hogy én is a pedagógusi, pontosabban a Waldorf-pedagógusi pályát válasszam. Nagyon jól éreztem itt magam és sok mindent kaptam, amit szerettem volna továbbadni.

A Waldorf-pedagógia Galsai Zsolt szerint olyan reformpedagógia, ami az egész gyermeket szólítja meg, nemcsak az eszét, hanem a szívét, lelkét, sőt a kezét is. Nemcsak tanít, hanem nevel, és mindehhez stresszmentes közeget biztosít. – Amikor én voltam diák, még kevésbé volt ismert és elfogadott ez az iskolatípus. Bizonyítanunk kellett, hogy tudunk mi is annyit, mint bármelyik másik iskola tanulója. Mi voltunk az első Waldorf-gyerekek Magyarországon, akik itteni tanulmányaink után egyetemre mentünk, és ez számunkra sem jelentett másoknál nagyobb kihívást, mert a tanítás úgy épül fel, hogy tizenkét éven át klasszikus Waldorf-oktatás folyik, a 13. év pedig arra szolgál, hogy rendszerezzük az ismereteket az érettségi vagy felvételi vizsgáknak megfelelő módon. Számomra nehézséget inkább az jelentett az egyetemen, hogy hiányzott a megszokott és nagyon szeretett közeg és a bensőséges tanár-diák kapcsolat.

A Waldorf-iskolát a tanító egy biztonságot adó buroknak nevezte, ami megvédi a gyerekeket a külvilág káros hatásaitól: – Ha egy nagy viharba kirakunk egy kis facsemetét, azt elfújja a szél. De ha megvárjuk, hogy előbb megnőjön és megerősödjön, akkor a legnagyobb szélviharban is megáll majd. Igyekszünk a gyerekeket burokban tartani, mert rengeteg olyan inger érné őket a külvilágból, elsősorban a médiából, amire még nem állnak készen. Nagy feladat ez mindenkinek, pedagógusnak és szülőnek egyaránt, és nagyon fontos, hogy ebben mindannyian partnerek legyünk. Nálunk például az a szabály, hogy nyolcadik végéig ne kapjanak a gyerekek okostelefont. Ezt azért is tartjuk kívánatosnak, hogy ne a virtuális, hanem a valós térben legyenek kapcsolataik, élményeik, legyenek jelen a saját éltükben, tanuljanak meg kommunikálni, visszajelzést adni és kapni. Szociális készségeik és pszichés állapotuk szempontjából is fontosnak tartjuk, hogy 14-15 éves korukig maradjanak távol a virtuális világtól. Nem maradnak le semmiről, hiszen később is pillanatok alatt elsajátítják az okoseszközök használatát, ha majd valóban szükségük lesz rá.

Galsai Zsolt, a Pesthidegkúti Waldorf Iskola osztálytanítója

Galsai Zsolt osztálytanító, ami azt jelenti, hogy elsőtől nyolcadikig visz egy osztályt. Legelső osztálya érettségi előtt áll, jelenlegi diákjai negyedikesek. – A hivatásom szépségét és nehézségét az adja, hogy nyolc éven át napi szinten vagyok együtt a gyerekekkel, olyanok vagyunk, mint egy család. Amikor véget ér közös utunk, nem könnyű elengedni a kezüket, de hát ez is a feladat része.

Zsolt azt is hozzáteszi, hogy gyerekekkel foglalkozni egyet jelent a jövővel való foglalkozással, és ha egy szebb jövőt szeretnénk, akkor az oktatásra kellene a legtöbb figyelmet, erőforrást, energiát fordítani. Úgy látja, hogy a mai pedagógia mint tudomány – számos kutatást és vizsgálatot végezve, illetve a reformpedagógiák elemeit beemelve – már pontosan tudja, mi lenne a kívánatos: sokkal inkább képességeket kellene fejleszteni és nem információkat átadni, de arra, hogy ez az iskolák mindennapi gyakorlatában is megvalósuljon, még várnunk kell.

A művészeti nevelés vagy inkább a művészetekkel nevelés szintén a reformpedagógiák szerves része, már az óvodákban is tudják, hogy milyen fontos és építő a gyerekek számára az éneklés, a rajzolás, a zene- és a mesehallgatás.

– Rudolf Steiner, a Waldorf-pedagógia megalapítója a nevelés művészetének nevezte a pedagógiát – mondja erre irányuló kérdésemre a tanár. – Művészet az, ahogy a gyerekekkel bánunk, ahogy a tananyaghoz nyúlunk. Úgy kell tanítanunk, hogy az mindig az adott gyerekcsoporthoz szóljon. Emellett a művészetek – festés, zene, dráma – folyamatosan és nagyon erősen jelen vannak a gyerekek iskolai életében, hiszen ezeken keresztül olyan dolgokat is megtanulnak és olyan képességeik is fejlődnek, amelyek másként nem tudnának. A kicsik például kötni tanulnak – ha fiúk, ha lányok –, ami a finommotorikától kezdve a koncentrációig rengeteg mindent fejleszt. De említhetném akár a magam példáját: diákként sokat zenéltem és színjátszottam, és ezek a közösségi élmények meghatározóak voltak kamaszkoromban. Ezt is igyekszem átadni az osztályomnak úgy, hogy zenélek nekik, és hogy sokat éneklünk együtt.

– Tizenhárom évet töltöttem itt diákként és már tizenhármat pedagógusként – összegzi beszélgetésünket Zsolt. – Nagyon erősen kötődőm ehhez az iskolához, ismerek minden kis sarkot, fűszálat, az épületet, a szellemiséget, az embereket – itt vagyok a helyemen, ez az otthonom.

Lejegyezte: Péter Zsuzsanna

Príma pedagógusok

A Prima Primissima díj hazánk legkiválóbb művészeinek, sportolóinak, tudósainak elismerése – egy kicsit ennek mintájára indítjuk el új rovatunkat, amelyben kerületünk egy-egy kiváló pedagógusát szeretnénk bemutatni. Nem egyszerű a feladat, amire vállalkozunk, hiszen bizonyára sok remek szakember dolgozik városrészünk oktatási és nevelési intézményeiben, nem beszélve arról, hogy a kiválóságnak nincs objektív mércéje, minden kisgyermeknek vagy diáknak más-más lehet a kedvenc óvó vagy tanító nénije, tanára. Ezért Olvasóink segítségét is várjuk: kérjük, írja meg, ha Önnek vagy gyermekének, unokájának van olyan szeretett pedagógusa, aki elkötelezetten, mások számára is példaértékűen végzi szép, ám cseppet sem könnyű hivatását. Ajánlásaikat e-mailben, a szerkesztoseg@budaipolgar.hu címen vagy postai úton a Budai Polgár szerkesztősége, 1022 Budapest, Bimbó út 1–5. címre várjuk.