Mosollyal nézek vissza

Egy levéllel a kezében érkezett, amit egy tavaly elköszönt óvodásának édesanyja írt, akinek négy gyereke tizenegy éven át járt az ő csoportjaiba. Mint Monika mondta, a levélben írottak jól megfogalmazzák azt, amit ő itt, a Kitaibel oviban szeretett volna megvalósítani. Erről és pályájáról, a gyerekekkel való kapcsolatáról a közelgő pedagógusnap alkalmából beszélgettünk.

– Tulajdonképpen első munkahelyem a Kitaibel ovi, ami kezdetben a KSH óvodája volt. 1984 augusztusától dolgozom itt. Közben 1991-ben elvégeztem a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán az ének szakot, gondoltam, ha több van bennem, abból baj nem lehet. Nem lesz könnyű nyugdíjba mennem, az egyik szemem sír, a másik nevet.

Változtak a gyerekek az évtizedek alatt?

A gyerekek ugyanolyan értékesek ma is, mint negyven éve; sok elevenség, humor, vidámság és érzelem van bennük, csak ezeket mostanság sokszor nehezebb kibontani belőlük. A mai világban nem a pillanatnak élünk, hogy annak a nehézségében és örömében fürödjünk meg, hanem a bölcsiben az ovira készülünk, az oviban meg az iskolára. Ahogy az évek mentek előre, nehezebbek lettek a csoportok, a gyerekek figyelme sokkal szétszórtabb, még több találékonyságra és ötletgazdagságra lett szükség, hogy utat találjunk hozzájuk is és a szülőkhöz is. Mindig fontos volt számomra, hogy úgy forduljak a gyerekekhez, ahogy szerettem volna, hogy hozzám, vagy a saját gyerekeimhez forduljanak. Minden gyereket ugyanolyan értékesnek tartottam, így a kicsit más bánásmódot igénylő gyerek is ugyanolyan része tudott lenni a csoportjaimban a közösségnek. Alapelvem volt mindegyiküket elfogadni úgy, ahogy van, abból kibontani, amit lehet. Ha tüskés kis sündisznó bőrébe bújt, akkor is. Volt egy kislány, akit meg sem lehetett érinteni az első hetekben. Egyszer, mikor altattam, odaültem mellé. Csak nézett rám és azt mondta, szép vagy, takarj be és énekelj nekem, de csak halkan. A gyerekek mindent levesznek, értik a metakommunikációt, néha nagyon pici lépésekben megy, de mindig van eredmény. A kulcs, hogy figyelmes szeretettel és fáradhatatlanul forduljunk hozzájuk.

Mit tanult a gyerekektől?

Elsősorban humort, de azt is, hogy legyek rugalmas és lássam a világot az ő gyerekszemükkel is. Fantasztikus ötleteket tudnak adni egy-egy tevékenység közben. Friss élményem, el is szégyelltem magam egy pillanatra: nemrég megnéztük a Szent Imre-templom orgonáját. A gyerekek belebújhattak, belefújhattak az orgonasípba, játszhattak a billentyűzeten. Az egyik kisfiú látszólag nem a magyarázatot hallgatta, hanem elámulva nézte a templom mennyezetének festett kazettáit. Az volt bennem, hogy miért nem figyel, mígnem rájöttem, ő más csodát vélt felfedezni. Máskor, kirándulás közben biztattam a gyerekeket, hogy figyeljünk a szélfútta fákra, a finom rezdülésekre, ne csak a harsogót vegyük észre.

Ritka manapság, hogy valaki végig egy munkahelyen dolgozik.

Hűséges típus vagyok és mindig jók voltak a kollégáim. Budafokról járok a II. kerületbe dolgozni és a két gyerekem is ide járt óvodába. A férjem tanár, segítségünk nem volt, és Budafokra nem értem volna oda értük emberi időben. A küzdelmesebb években is itt maradtam, mindig visszahúzott a szívem. Most is nehezíti az elszakadást, hogy épp vegyes csoportunk van, tehát nem mindenki megy el iskolába.

Milyen tervei vannak a nyugdíjas évekre?

Olyan dolgok, amiket sok-sok évig nem sikerült megcsinálnom. Nagyon szeretek alkotni – makramézni, hímezni, nemezelni –, zenélni, 1978 óta töretlenül és egyfolytában énekelek kórusban. A zene átmos, jobbá tesz. Eddig kevesebb jutott itthonra, a magam örömére ebből. És még a családomnak is szüksége van rám, talán még nekik is marad a lendületből meg a derűből valami.

Hogy néz vissza?

Mindenképpen mosollyal. Voltak nehezebb időszakok, nehéz pillanatok, de annyi mustármagnyi kis élményt talán mindegyik ovisom elvitt magával, amire jó szívvel emlékezik. Pár hete a Keleti Károly utcán egy anyuka rám köszönt az első csoportomból. És nekem eszembe jutott az ő neve és a kisfiú jele, ami a csiga volt. Ha elölről kezdeném, akkor is óvónő lennék. Talán sokat elmond, hogy a lányomnak, aki most érettségizik, tegnap volt az alkalmassági vizsgája az ELTE óvónőképző karára.

Zsoldos Szilvia

 

„Ahogy gyermekeink egymásnak adták a kilincset, úgy adtak át Téged is egymásnak, a megörökölt emlékekkel, a változatlan szeretettel, amellyel körülvetted őket s bennünket.

Négy különböző jellem (…) négy különböző kis személyiség, mégis mind szerettek Téged. Hiszen ettől vagy Te óvó néni, olyan, aki erre a hivatásra született: hogy elfogadod a gyermekeket úgy, ahogy eléd sodorja őket a szél, kis tétovaságaikkal, ügyetlenkedéseikkel, támogatásra vagy épp mederbe terelgetésre szoruló kis lelkükkel. Nem skatulyázod be őket, nem kényszeríted olyan utakra, amelyek számukra nem járhatók, csak segíted őket az idomulásban, a helykeresésben. Hogy ne kevesebbnek, hanem többnek érezzék magukat, ha kilépnek az ovi kapuján, felvértezve mindazzal, ami segít helyt állni és megvetni lábukat az ismeretlen, új talajon is.

Mindezt figyelemmel, türelemmel szeretettel és hittel. Soha, egyetlen pillanatra sem éreztük úgy a tizenegy év alatt, hogy ne jó kezekbe adnánk a gyermekeinket reggel az óvodában. Soha egyetlen pillanatra sem éreztük úgy, hogy ne lenne biztos hátországunk az általad irányított ovis csoport, hogy ne értékekkel, értő és érző szeretettel venné körül őket az ovi biztonságos védőburokként.

Köszönjük, hogy megismerhettünk, köszönjük, hogy Te voltál számunkra az ÓVÓ NÉNI! (…)”      

(Idézet a négygyermekes édesanya leveléből)