Csere István-emlékérem

Az újonnan alapított díj átadása kapcsán Őrsi Gergely megemlékezett a névadóról, a Máriaremete–Hidegkúti Ökumenikus Általános Iskola egykori igazgatójáról, aki „a nehézségek és állandó változások ellenére is mindig rugalmasan, méltósággal oldotta meg a feladatokat, és akinek munkássága példaértékű lehet minden pedagógus és vezető számára”.

– Óriási megtiszteltetés és meglepetés számomra ez a kitüntetés – mondta el a díjátadót követően az intézményvezető. – Az örömbe ugyanakkor szomorúság is vegyül, hiszen jól ismertem és nagyon tiszteltem Csere Istvánt. Sok gyerek ment tőlünk az általa vezetett ökumenikus iskolába, akiktől mindig jókat hallottam róla, így ismertem munkásságát. Rendkívül kedves, nyitott ember volt, környezetében mindenki szerette. Korai halála engem is nagyon megrázott.

Szeptember 1-jén kezdtem meg a negyvennyolcadik tanévet itt, a II. kerületben. Pályámat a Hűvösvölgyi Úti Óvodában kezdtem, ahol tíz év után vezetőhelyettes lettem. Amikor megépült a Kolozsvár utcai épület, az akkori vezetőnk biztatására pályáztam, és elnyertem a három tagóvodából álló intézmény vezetői posztját. Akkoriban nagyon sok kisgyermek volt, mára azonban sajnos csökkent a létszám, így a Hűvösvölgyi úti tagóvodánk bezárt. Jelenleg a Kolozsvár utcában és a Máriaremetei úton három-három csoporttal működik az intézményünk. Nálunk is jellemző, hogy egyre több az úgynevezett sajátos nevelési igényű gyermek. Szeretjük őket, figyelünk rájuk, és nagy segítség, hogy lehetőségem van melléjük pedagógiai asszisztenseket alkalmazni.

Óvónőnek lenni kicsit olyan, mint édesanyának lenni – azt szoktam mondani, hogy nekem több ezer gyerekem van. Közülük sokan már maguk is szülők, és hozzánk hozzák gyerekeiket óvodába, de olyan régi kis ovisom is van, aki ma már a kolléganőm. Számomra ezek a legszebb visszajelzések.

A mi hivatásunkban a gyerekek szeretete a legfontosabb. Én már négyévesen is óvónőnek készültem, és amikor nagyobb lettem, örömmel foglalkoztam a nálam kisebbekkel a szomszédságból. A nővérem és én is ezt a pályát választottuk, és egyikünk sem bánta meg ezt a döntést, mert ez valóban egy gyönyörű hivatás, amit csak szívvel-lélekkel és mindig a gyerekek érdekét szem előtt tartva szabad és érdemes csinálni.  

PZS