Érett embert nevelni a boldogabb társadalomért

Dr. Berentés Éva

Mikor meghallottam a nevét, elkezdtem kutatni a múltban és beugrott egy több mint három évtizedes nyíregyházi tanárképző főiskolai emlék: ő a tanár, én egy főiskolai hallgató. Dr. Berentés Éva a debreceni egyetem pszichológia szakát elvégezve a felsőoktatásban tanított: Nyíregyházán, Debrecenben, majd 1990-től 2016-ig Budapesten, az ELTE PPK Társadalom- és Neveléslélektani tanszékén. Ma már nyugdíjas és nagymama, de a tanítást és a munkát nem hagyta abba: segít a hozzá fordulóknak, ha elakadnak problémáik megoldásában, különböző képzéseket tart és ír. A közelmúltban jelent meg a Mindenható gyermekkor című összefoglaló pszichológiai alapműve, amely felkerült a Libri sikerlistájának ötödik helyére. A rendszerváltás idején költözött családjával Budapestre, ezen belül is a II. kerületbe.

– Nyíregyházi vagyok és örömmel őrzöm ennek az emlékét. Késői gyermeke vagyok a szüleimnek. Édesapám 1917-ben született és a II. világháború előtti időszakban jogászként dolgozott, majd a szocializmus elején, amikor még a diplomáját nem fogadták el, egy kályha- és csempegyárban talált munkát. Sokat köszönhetek neki, végtelenül érett személyiség volt, sokat tanultam tőle az életről, a méltóságról, az igazán fontos dolgokról, amiért végtelenül hálás vagyok neki. Édesanyám közgazdász volt, ő egész életében a háború nyomait, a gyermekei elvesztését viselte, de mindvégig segítőtársai voltak, voltunk egymásnak.
Az egyetem elvégzése után a pályámat a felsőoktatásban kezdtem. Amikor a doktorimat, majd a kandidátusi értekezésemet írtam, a témavezető professzorom először Debrecenbe, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karára hívott. A hívást elfogadtam, és a családdal útra keltünk. A fiam az Apáczai Gimnázium tehetséggondozó osztályába került, a férjem pedig a János kórházban lett főorvos. Már ő sincs velünk.
A tekintetem egy fiatalember képére téved a szobában, de mielőtt megszólalnék, Berentés Éva már válaszol is. – Igen, ő a fiam, aki immár tizenegy éve, 35 éves korában váratlanul itt hagyott bennünket, egyszerűen örökre elaludt. Ő egy különlegesen tehetséges gyerek volt, minden érdekelte a világból, egy kis zseni volt a szó legnemesebb értelmében. Felnőttként elkötelezett buddhista lett, és nagyon sokat tanultam tőle. Hálás vagyok azért, hogy ő a gyerekem lehetett. A lányom, nagy örömömre és büszkeségemre, szintén pszichológus lett, és felkészülten viszi tovább a szakmai örökséget. Családjával és az én kis unokámmal, aki a Fillér utcai óvodába jár, szintén itt lakik a kerületben.

Pszichológusnak vagy inkább pedagógusnak, tanárnak, oktatónak tartja magát?

– Bár pszichológus vagyok, a szakmai identitásom alappillére a tanítás. Amióta elvégeztem az egyetemet, tanítok itthon és külföldön egyaránt. Leendő tanárokat, pszichológusokat, jogászokat és vezetőket tanítottam, képeztem. Szakmai továbbképzéseket tartottam, számtalan tréninget vezettem, így, ha összeszámolom, egy kisvárosnyi ember  biztosan a tanítványom volt. Számomra a tanítás a szó legnemesebb értelmében hivatás. Bár már más hangsúlyokkal, ez ma is így van. Hiszek abban, hogy az a hatalmas ismeretanyag, amit a pszichológia ma magáénak tudhat, nemcsak a tudományt, hanem az emberek hétköznapjait is segítheti. Nemcsak az önismeretüket gazdagíthatja, hanem jól használható szempontokat, sőt eszközöket adhat kezükbe az életükhöz, az emberi kapcsolataikhoz, a gyermekneveléshez, a konfliktusaik megoldásához. Ezért is fog életem végéig kísérni a tanítás.

Hogyan született meg a hatszáz oldalas Mindenható gyermekkor című könyve?

A munkám, a hivatásom során már nagyon hamar tudatosult bennem, hogy az egyéni és közösségi sikerek eléréséhez, egy boldog emberi élethez nélkülözhetetlen a tendenciájában érett személyiség. Egy olyan személyiségállapot, ami nemcsak a mindenkori társadalmi környezethez való eredményes alkalmazkodást, az egyéni és közösségi sikerek elérését teszi lehetővé, hanem belső szabadságot és boldogságélményt is ad. Ekkor kezdtem kutatni az érett személyiséget, majd 2012-ben jelent meg az Érett személyiség című könyvem. Mivel a témában a ’30-as években jelent meg utoljára ilyen összefoglaló munka, a kötet nagy szakmai hiányt pótolt és a visszajelzések szerint sikeres lett. Ugyanakkor egyre gyakrabban tették fel nekem azt a kérdést, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki éretté váljon és szülőként hogyan lehet érett személyiséget nevelni. Mindeközben azt az ellentmondást is rendszeresen tapasztaltam, hogy az emberek ugyan ösztönösen érzik a gyermekkoruk fontosságát, a felnőttkorukra gyakorolt hatását, de valójában keveset tudnak róla. A terápiás tapasztalataim pedig abban erősítettek meg, ha egy szülő nem tudatosítja, ha nem dolgozza fel a saját gyermekkorát, akkor „jobb” esetben nem tud érett gyermeket nevelni, és akaratán kívül kicsit vagy nagyon „elrontja”. Vagy rosszabb esetben, ahogy Alice Miller mondja, a saját gyermekét „használja” önmaga gyógyítására. Így aztán tekinthetjük egy szakmai alapvetésnek, hogy érett gyereket/embert csak egy tendenciájában érett szülői, illetve családi környezet tud nevelni.
Úgy éreztem, hogy a több évtizedes egyetemi oktatói és kutatómunkám kellő alapot ad egy ilyen, a gyermekkorunkról szóló átfogó, összefoglaló könyv megírására. A kötetben a saját hivatásom elkötelezett szeretete, és az eddigi szakmai életem minden tudása, illetve tapasztalata benne van. Kiemelt célom volt, hogy könnyen olvasható és érthető legyen.

Mik az érett ember ismérvei?

Nagyon leegyszerűsítve: egy olyan én­azo­nos, önmagát reálisan szerető és tisztelő ember, aki az életvezetésében, a más emberekkel való kapcsolatában elfogadó, egyenrangú és feladatközpontú. Nálunk ma száz emberből közel nyolcvan érzelmileg éretlen személyiség, holott minden társadalom elemi érdeke, hogy a tagjai szabadon és alkotó módon megélhessék a saját erőforrásaikat, a tudásukat, a személyiségük erejével gazdagítsák a „közöset”, a társadalom tagjai spontán, alkotó módon tudjanak a mindenkori feladataikkal foglalkozni. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az emberi érettség nem elhatározás kérdése, nem egy morális kategória, nem jó vagy rossz, hanem mindössze egy aktuális személyiségállapot pszichológiai megnevezése. Minden ember tart valahol az érettség felé vezető úton. Bár ezzel a gondolatommal sokszor szoktak vitatkozni, de mégis így gondolom, ahogy a neveltetéséért senki nem tehető felelőssé, úgy a szülő is csak azt tudja adni, amit ő a saját szüleitől, a gyermekkori mintáiból a szülői szerepébe hozott. Azt vallom, hogy az érettség felé vezető úton az emberek segítséget igényelnek, amiben a családok mellett az iskolának és a társadalmi közegnek is fontos szerepe van. A gyermekkor feldolgozásával az egyén és a társadalom egyaránt gazdagodik.

Sok mindent tanítanak az iskolában, de a szülőséget nem.

Hálás vagyok azért, hogy többször is volt lehetőségem Finnországban, így a Kajaani Egyetemen is mélyebben megismerni a finn iskolarendszert. Láttam, milyen az, amikor egy iskola nem tekintélyelvű, hanem nyíltan vállalt célja az érett emberek nevelése. A finn oktatás a kölcsönös tiszteletre, elfogadásra, az életre nevel. A kisiskolások azzal kezdik az iskolai éveiket, hogy a nevelők segítségével tudatosan „átismétlik”, ha kell, megtanulják, hogyan kell köszönni, adni, kérni, véleményt, esetleg nemet mondani. Erre itthon is égető szükség lenne. Még az egyetemen is gyakori tapasztalat, hogy a hallgatók a konstruktív visszajelzés helyett sokszor durva, minősítő kritikát fogalmaznak meg egymás felé. Pontosan úgy, mint a kommentekben. Az emberek nem visszajeleznek, véleményt fogalmaznak meg, hanem kioktatnak, minősítenek, számon kérnek, vádolnak. Ettől senki és semmi nem fejlődik, hanem mérgezi a társadalmi közérzetet. Én ugyan már nyugdíjas vagyok, de az utolsó leheletemig arra fogom tanítani az embereket, hogy alkotó módon járuljunk hozzá egymás életéhez. Ezt a könyvet épp azért írtam meg, mert hiszem, hogy egy olyan társadalomban, ahol sok érett ember, van könnyebb és jobb élni.
Arra pedig, hogy a gyermekünk éretté válhasson, már a fogantatás első pillanatától kezdve oda kell figyelni, hiszen a személyiségünk nyolcvan százaléka három-négyéves korunkra kialakul. Amikor a lányom a kislányát várta, újra szembetalálkoztam azzal, hogy a várandósgondozás során szinte csak a testi folyamatokról esik szó. Holott tudományosan bizonyított tény, ha egy kismama a szülés előtt feldolgozza a saját a traumáit, akkor könnyebben szül, a kisbaba egészségesebb lesz és sokkal kevesebb szülési, illetve perinatális traumával kell számolni. Annál is inkább, mert az állatokkal ellentétben egy édesanya nem egy genetikusan kódolt anyai ösztönnel várja a babáját, hanem az ő későbbi anyai magatartását elsődlegesen a saját anyai tapasztalatai fogják meghatározni. Anyaként abból táplálkozik, amilyen az ő magzati kora, és a szimbiózis (0-7 hó) során megélt anyai élményei voltak, amilyennek ő a környezetében élő anyákat látta, és amilyen transzgenerációs, illetve archetipikus anyai mintákat hordoz a személyiségében. Én magam is nagy tudatossággal és kitartással dolgoztam fel a saját anyai mintáimat. Örömmel tölt el, hogy a lányom most pszichológusként éppen ebben segít a kismamáknak. Olyan programokat, képzéseket és tréningeket vezet, amelyek pszichológiai szempontból készítik fel őket az anyaságra.

Mióta tudjuk, hogy ennyire meghatározó már a méhen belüli és születés körüli időszak is?

Nagyjából húsz-harminc éve. A kliensei­men mégis azt látom, hogy a családokban máig kevés szó esik a születésről, pedig nagyon fontos volna, hogy ez ne így legyen. Egy francia orvos a kutatásai alapján egyenesen azt írta le, és érvelt is mellette, „ahogy születsz, úgy élsz”. A pszichológiában ma már tényként kezeljük, hogy a perinatális korban (magzati kor, a születés, és a születést követő rövid idő) minden embernek van egy vagy több olyan érzelmileg intenzív élménye, amelynek a tartalma felnőttkorában is intenzíven jelen van. Ez sokszor még egy laikus számára is beazonosítható. Vajon gondolt-e bárki arra, hogy ő miért nem szeret a színházban a középső székekre ülni, vagy beszállni a liftbe, miért érzi magát kevesebbnek, nem elég „jónak”. Ezek a felnőttkori megélések rendszerint a születés valamelyik mátrixában keletkeznek, amiről sok szó esik a könyvben.

Ez mit jelent?

A születésnek négy ún. mátrixa van: 1. a fogantatás, 2. a magzati kor, 3. a megszületés folyamatának az élménye és a 4. a megszületés, a külvilággal kapcsolatos első találkozás. Ma már kompetens magzatról beszélünk, tehát a születendő baba a megtermékenyítés pillanatától kezdve egy autonóm lény, aki „mindenről tud”, akinek érzései, gondolatai, megélései vannak. A megélt élmények ún. biológiai emléknyomokká válnak, amelyeket a sejtjeinkben őrzünk. Fontos azonban tudni, hogy ezek a mélyen őrzött élmények a nekik megfelelő élethelyzetekben aktiválódnak, utat keresnek a jelenhez, végső soron kikényszerítik a feldolgozást. Erre mondjuk, hogy a „testünk nem felejt”, amire a lélek nem emlékszik, arra a test emlékezi fog. Ezért is fontos figyelmesen ránézni az életünk olyan visszatérő élményeire, amelyeknek nem tudjuk az okát.
Én magam nagyon sok újjászületés-élményt vezettem, és bátran mondhatom, ha ezek a traumák, megélések felszínre kerülnek, onnantól megszűnnek hatni és az általuk okozott problémák is eltűnnek.

Milyen szülők legyünk?

Ahogy nincs tökéletes ember, úgy tökéletes anya, illetve apa sincs. A legfontosabb, ha szülőként valamit elrontok, akkor azt ismerjem fel, és igyekezzem korrigálni. A legtöbb, amit a gyerekünknek adhatunk, ha tiszteletben tartjuk a személyiségét, engedjük, hogy ésszerű szabályok hátterében megszerezze a saját tapasztalatait, kialakíthassa az önmagával azonos személyiségét, mert később ez fog neki erőt és stabilitást adni. Egyszerűbben: ha figyelmes, odafigyelő, együttérző szülők vagyunk. Nagyon leegyszerűsítve, ahhoz, hogy szeretni tudó, érett, énazonos gyermeket neveljünk, három dolog szükséges: szeretet, megértés és következetesség.
A következő könyvem, aminek a munkacíme a Gyógyító kommunikáció, szintén ebben a feldolgozási folyamatban akar segíteni. Szándékaim szerint arról fog szólni, milyen gondolkodásmód, milyen kommunikációs fordulatok segítenek a nevelésben, vagy éppen melyek gátolják az érett személyiség kialakulását.

Mennyi ideig és kinek írta a Mindenható gyermekkor című könyvét, ami pszichológiai műként került sikerlistára?

A munkám során láttam és magamban elraktároztam, hogy az emberek milyen pszichológiai ismeretekre fogékonyak, mit építenek be könnyebben és nehezebben az életükbe. Mivel a mai napig nagyon sokat dolgozom, évente két hónapra mindig elvonulok a világtól. Közel hat éven keresztül ezeket a két hónapokat kihasználva írtam meg a könyvet. Közben döntöttem el azt is, hogy nem egyetemi tankönyv lesz, bár több egyetemen tanítanak belőle, hanem egy olyan időtálló könyv, amit bárki könnyen tud olvasni.
Én magam a saját életemben is azt tanultam meg, hogy nem megfelelni kell, hanem érettnek lenni. Annál is inkább, mert ma azt mondjuk, hogy a boldogság nem más, mint az érett énazonosság belső élménye. Nekem nagyon szép élmény látni azoknak az embereknek a változását, gyógyulását, akik tudatosan haladnak az útjukon, vállalják a gyermekkor megismerésének sokszor nehéz útját, ezért teszem a dolgomat, és örülök, ha az emberek olvassák, amit írtam.   

Zsoldos Szilvia

Berentés Éva PhD: Mindenható gyermekkor – A korai életévek hatása a felnőttkorra
Letehetetlenül olvasmányos, nemcsak a szakembereknek, hanem a laikusoknak is érthető. Nem csoda, hogy már a negyedik utánnyomásnál tart. Ez az összefoglaló munka egy generációkon átívelő „örökös darab”, amit bármikor leemelhetünk a polcról, mert mindig tartogat valami újat. Ajánlhatjuk szülővé váló gyermekeinknek, ismerőseinknek. Nem olyan könyv, amit egy szuszra végig kellene olvasni, szelíd szerzői javaslat, hogy a tartalomjegyzéket böngészve mindenki a szívére hallgasson abban, hogy hol üti fel. „A legnagyobb küldetése pedig az volna, ha a könyv olvasása után mindenki nagyobb tisztelettel fordulna az élet, önmaga és ezzel együtt a másik ember felé” – olvasható a kiadó ajánlásában. (Pro Personal Kiadó, 2022, ára 6800-7990 forintig. Kapható az interneten és a nagyobb könyvesboltokban)