Mese a kislányról, akit a mesék gyógyítottak meg

– Édesanyám rengeteget mesélt nekem – emlékezik vissza Mariann. – Annyira magával ragadott e képzeletbeli világ, hogy én is elkezdtem magamnak mesélni. Ha féltem vagy bánat ért, azt képzeltem, hogy egy mesében vagyok, kimenekítve magam a sokszor nagyon nehéz valóságból. Korán elkezdett érdekelni a pszichológia, a „miértek”, de a gyermekpszichológia irányába akkor fordultam, amikor a nagyobbik gyermekemet vártam. Akkor vált számomra világossá, hogy gyermekkori meséimmel önmagamat gyógyítottam, és ez a felismerés arra indított, hogy tudatosan foglalkozzam ezzel a témával.

Meglévő mesékkel dolgozik vagy saját történeteket ír?

Saját meséim vannak, amiket tudatosan építek fel úgy, hogy belekerüljenek a legfontosabb elemek, a kapaszkodók. A történeteket eleinte saját gyerekeimnek szőttem, majd bővült a kör, jöttek a kis barátok, ismerősök. Azután már szülők kerestek meg, hogy tudnék-e mesét erre vagy arra a problémára, például orvoshoz menés vagy utazás miatt fellépő aggodalomra, illetve az utóbbi időben a koronavírussal és a háborúval kapcsolatos szorongásra. Számomra ez egy szerelemprojekt, így természetes, hogy bizonyos meséket mindenki számára ingyenesen hozzáférhetővé tegyek. Ez akkor is így van, amikor óvodákba megyek el és tapasztalom, hogy ott milyen problémákkal küzdenek a gyerekek. Így születnek mesék a mozaikcsalád, a válás vagy a veszteség okozta nehézségekről.

Minden esetben sikerül megnyugtatni a gyerekeket? Hiszen ezek a kérdések a felnőtteket is nyugtalanítják.

A legfontosabb a hitelesség. Ha a felnőtt belül retteg, akkor nem szerencsés, ha azt mondja a gyereknek, hogy nincs semmi baj, mert a gyerek érezni fogja, hogy ez hamis. Az lenne a kívánatos, ha a felnőtt magát is meg tudná nyugtatni, legalább annyira, hogy a gyerek érezze, a családban, abban a kis egységben, biztonságban van. A stresszoldásra már sok technika áll rendelkezésre, de az is segíthet, ha csak végiggondoljuk, mire van ráhatásunk és mire nincs, mit tehetünk mi magunk. A gyerek szempontjából fontos, hogy mindig adjunk neki információt, és az ő szintjén kommunikáljunk. Ehhez nagyon jó eszköz a mese, de sokat segít a közös játék, a mozgás és – talán furcsán hangzik – a vidámság is. Oldjuk a komoly témákat egy kis csiklandozással, tréfával, nevetéssel! És kellemes „mellékhatásként” a szülő is felszabadultabbá, stresszmentesebbé válik.

Vannak állandó elemek, visszatérő szimbólumok a segítő mesékben?

 Balajti Mariann

A mese nem egy az egyben azt a helyzetet írja le, amiben vagyunk, hanem metaforákkal, szimbólumokkal dolgozik, éppen ezért mindig fejleszt és az életre nevel. Például egy gyászfeldolgozást segítő mesét nyugodtan meghallgathat olyan gyerek is, aki nem küzd ilyen problémával, csak ő mást fog érteni belőle. A jó mesékben mindig megtalálható az a motívum, hogy aki nehéz helyzetbe kerül, az kap segítséget, azaz nem kell tökéletesnek lenni, lehet hibázni. Szoktam mondani a szülőknek, akik erőt adó mesét mondanának fejből, hogy nyugodtan buktassák el a főhőst, majd hozzák ki valahogy szorult helyzetéből, ami azt fogja jelenteni a gyermeknek, hogy van megoldás.

Sok gyerek szeretné ugyanazt a mesét újra és újra meghallgatni. Ennek mi az oka?

Ez valóban gyakran előfordul, és azt jelzi, hogy a gyermek kapott valamit az adott mesétől, amire szüksége van, és addig fogja kérni, amíg szüksége van arra a bizonyos dologra. Ilyenkor ne legyünk türelmetlenek, ne próbáljuk rábeszélni másik történetre csak azért, mert nekünk már unalmas.

Igaz az, hogy sokkal jobb a hallott mese, mint a látott?

Óriási a különbség: a látott mese feszültséget kelt. A gyermek egy képi megjelenítést kap, ami blokkol bizonyos agyi funkciókat, például nem fejleszti a szókincset, illetve a digitális autizmus veszélyét is magában hordozza. Amikor viszont hallgat egy mesét (és ahogy Vekerdy tanár úr mondta: tekintete üvegessé válik), a képzelete szárnyán egy másik világba repül, ahol látja a színeket, hallja a hangokat, szinte még az ízeket és illatokat is érzi, és átérzi a szereplők izgalmát, fájdalmát, örömét. Érdemes megfigyelni a gyerekeket, milyenek, amikor mesét néznek, és amikor mesét hallgatnak. Utóbbi esetben tele van érzelemmel a kis arcuk, így tanulnak empátiát, fejlődik érzelmi intelligenciájuk. A képi megjelenítés megfosztja őket ettől a fantáziavilágtól, túl sok a kép és a szín, túl gyorsan történnek a dolgok, és ezt nem tudják feldolgozni. Ha már képernyő előtt ül a gyerek, akkor legalább segítsünk neki úgy, hogy közösen eljátsszuk, elbábozzuk a látottakat.

Mikortól és meddig van szükség a mesékre?

A magzati kortól egészen addig, amíg ezen a Földön vagyunk – és ki tudja, tán még utána is! Egy jó mese egyaránt szól minden korosztályhoz, hiszen legbelül mindannyiunkban ott él a gyermek, aki időnként szívesen ellátogat Meseországba.

Péter Zsuzsanna

Balajti Mariann meséit, illetve egyéb érdekességeket és tudnivalókat a www.babyhavior.hu oldalon találhatják az érdeklődők.