Újjászületés akácfa módra

Elősorban azt, hogy szívós és igénytelen. Észak-Amerikából érkezett az 1600-as években Nyugat-Európába. Egészen pontosan 1601-ben, mely jelentős dátum a fatörténelemben: a fáma szerint Jean Robin párizsi királyi főkertész ebben az évben hozta be Észak-Amerikából Európába az első akácfát (és az egyed ma is él). Vagy mégsem így volt? Nehéz ma már kideríteni.

Az első európai akác meggyökerezése valójában a múlt ködébe vész, biztosan csak azt lehet tudni róla, hogy az eredetileg Észak-Amerika és Kanada területén honos fa valahogy eljutott Európa több országának egy-két különleges botanikai gyűjteményébe, parkjába a XVII. század során. De akárcsak a többi amerikai haszonnövény esetében, erényei még nemzedékeken át rejtve maradtak, és igazán csak az 1700-as évek második felében, majd az 1800-as évek derekán, az újabb amerikai tapasztalatok alapján kezdték el szorgalmazni Európa-szerte az ültetését.

Ekkor még senki sem gondolta, hogy az akác a magyar táj leghétköznapibb fája lesz. Az Alföldön tömegesen 1865 és 1895 között kezdték telepíteni, második felfutása pedig Trianon után következett be. Mára a leggyakoribb fa lett az országban; Magyarország akácnagyhatalom, az európai akácosok fele a Kárpát-medencében, ennek 90 százaléka határainkon belül található.

A francia vagy angol (esetleg portugál) kezdetek után hozzánk osztrák közvetítéssel jutott, az első csemetéket – ismét inkább csak a legendák szerint – Mária Terézia adta a botanikára fogékony (és császárhű) főuraknak. Szükség volt az újabb ötletekre, ugyanis a magyar táj néhol a vizenyős talajszerkezet, máshol a homokos, száraz talaj miatt, de leginkább a megelőző századok sorozatos háborúi és az intenzív legeltetés következtében fátlanná vált. És néhol tulajdonképpen sivatagosodni kezdett. Az osztrák udvar először a fűzfa telepítését erőltette, ebben látta a kívánatos erdősítés útját. De ahogy Ernyey József 1926-os tanulmánya említi, Pest városa már egy 1762-ben kelt beadványban azt javasolta, hogy a kevésbé sikeres füzek helyett jobb volna az akáccal próbálkozni.

Az országos sikerhez utóbb Tessedik Sámuel munkássága járult hozzá – de a feltörekvő Pesten már korábban is felismerték: a homok és a por legjobb ellenszere az akác lehet. A város körül ezt kezdték hát telepíteni. Akácból lett Pest első Duna-parti fasora is 1789-ben, a mai Vigadó tér környékén. 1855-ben, szintén a mozgó homok megkötése céljából akácokkal telepítették be a mai Népliget egy részét. Ebből az első telepítésből, igazi utolsó mohikánként, vagy inkább már csak csonkként, de egy még egészen az utóbbi évekig megvolt. Törzskörméretét a 2010-es évek elején még 440 centinek mérték (ma már csak kis emléktáblája rejtőzik a Népliget füvében).

Az akác tehát elképesztő „karriert” futott be Magyarországon: az erdőterületek majd’ egynegyedét egymaga uralja, 463 ezer hektáron nő. Tehát finoman szólva nem mondható különleges fajnak – mégis vannak Budapesten egyedei, amelyek védelem alatt állnak: éppen szívósságuk és koruk miatt. És van egy (egykor) védett akácunk Budán is: a Budenz és a Kuruclesi út találkozásnál álló fehér akác.

Az akác, amiről voltaképpen múlt időben kéne beszélnünk. A hatalmas fát 1977-ben, Göttman István budapesti lakos javaslatára nyilvánították „természeti kinccsé”, törzse mellé tájékoztató tábla is került. A korabeli Népszabadság adta hírül, hogy „a II. kerületi Budenz út 11. számú ház előtt levő akác 320 centiméter magas, törzsének körmérete pedig több mint másfél méter”. Az adatok így szemlátomást nem stimmelnek: a valóság az, hogy ekkoriban másfél méter lehetett a törzsátmérője, kerülete pedig 320 centi (vagy az átmérőt tekintve több). Más forrásokból kiolvasható, hogy a fa magassága meghaladta a tíz métert is. Tekintélyes példány volt, amely uralta ezt a forgalmas kanyart, és nagyon sokan őriznek személyes emlékeket róla.

Korát akkoriban 70-80 évesre tették, tehát mára nagyjából a 120 évet közelíti. Tekintélyes időtartam. Amikor sarjadt, éppen megszűnőben volt a környéken a szőlőművelés. Pedig igen jó, déli fekvésű oldal volt felette, a Kis-Hárs-hegy hosszan elnyúló tömbje. De szőlő nőtt a másik oldalon, a Budakeszi út felőli lejtőn is, míg el nem vitt mindent a filoxéra.

A Ferenc-halom és a Kis-Hárs-hegy közti völgy már régóta járt útvonal volt: a középkorban a budaszentlőrinci egyházi központból (a mai Szépjuhásznétől) erre is vezetett le út Buda felé. A Budakeszi úton pedig, a mai tűzoltóság helyén Kalmárffy Ignác, Buda örökös bírája már a XIX. század elején egy igen jól menő vendégfogadót létesített. A fogadótól kis ösvény vitt le a völgyben futó, később Kuruclesinek elnevezett úthoz, illetve végső soron itt lehetett átvágni az Ördögárok mellett futó országúthoz is. (Ez, tekintve a domborzat adottságait, lényegében ma is így van.)

Akácunk azt valószínűleg még nem láthatta, hogy 1866-ban Erzsébet királyné és két gyermeke (Gizella és Rudolf) erre sétált, mikor hosszabb időt töltöttek a Budakeszi út melletti Kochmeister-villában. De azt már talán igen, amikor fél századdal később a Ferenc-halom oldalában Baden-Powell, a cserkészet megalapítója tett látogatást az 1927-ben kialakított cserkészparkban. Folytak itt komoly harcok körülötte a II. világháborúban: erről az erdőben sokfelé megmaradt sáncok is tanúskodnak. De a fára leginkább az volt hatással, hogy az 1970-es évektől egyre jobban benépesült a környéke, és állandó lett az autóforgalom is a Budakeszi és Hűvösvölgyi utat összekötő „surranóúton”.

A fa az 1980-as években elkezdett az út felé dőlni, ezért egy idő után mankóval támasztották alá. 2012-ben a Nyék–Kurucles Egyesület még így, mankósan nevezte Az év fája versenyre. Törzsének körméretét akkor 345 centiméteresnek mérték. De sajnos a következő tavaszon, rossz egészségi állapota és veszélyessége miatt lombkoronáját le kellett vágni, csak egy 130 centiméteres csonkja maradt. Addigra hivatalos védettségét is megszüntették.

De az akác mégis, köszöni, jól van. Az idős tönk az elmúlt években újra kihajtott, az ágak intenzíven növekszenek, tavasszal virágot is hoznak. A fehér akácot, mondhatnánk némi képzavarral, nem olyan fából faragták, hogy feladja. Szívós és igénytelen, újjáéledő, erős. Lesz még belőle újra nagy fa.

Viczián Zsófia