Minden fellépés egy új csata, amit meg kell nyerni

- Beszél még szerbül? — kérdezem az örökifjú zenészt, akiről közismert, hogy Belgrádban született, és hatévesen diplomata szüleivel került Magyarországra.
- Természetesen, akcentus nélkül, talán még a belgrádi dialektusom is megvan. Édesanyámmal a mai napig szerbül beszélek. Időnként még álmodom is az anyanyelvemen. Testvéremmel, Dusánnal viszont inkább magyarul, hiszen a szókincsünk magyarul már sokkal gazdagabb — főleg ha zenéről, a szakmáról esik szó.
- Soha nem gondoltak arra, hogy visszatérjenek Belgrádba?
- A szüleim diplomáciai szolgálatra jöttek Magyarországra. Édesapám a nagykövetségen dolgozott, amikor a két ország megszakította hivatalos kapcsolatait. Ekkor politikai okokból nem mehettünk haza. Később a szüleim fejében megfordult ez a gondolat, de a mi kedvünkért maradtak. Bennünket már minden idekötött, a zene, a barátok, az iskolák.
- Volt más zenész is a családban? 

- Apánk, aki az időközben létrejött délszláv lap főszerkesztője lett, kedvtelésből harmonikázott. Nekünk is a harmonika volt az első hangszerünk, majd mivel a szomszédban lakott egy zongoratanárnő, zongorázni tanultunk. A gimnáziumi évek alatt — amikor a nyugati világban a rock & roll „átvette a hatalmat” a swingtől — kezdtem el gitározni, és próbáltam én is ezeket a dalokat játszani. Iskolai rendezvényeken léptünk fel, mai kifejezéssel élve „garázszenekarként” kezdtük. Olyan példaképeink voltak, mint Elvis Presley, Bill Haley vagy ¬Louis Prima. Azután jött a Metro. Én mindig csapatjátékos voltam, de a Metro feloszlása után egy ideig zenekar nélkül, tényleg szólistaként énekeltem. Az első szóló lemezem 1977-ben jelent meg, de a színpadon azóta is mindig zenekarral lépek fel.
- Első lemeze szerzőivel továbbra is együtt dolgoznak.
- Olyan szerencsés vagyok, hogy a műfaj kimagasló képviselői, Presser Gábor és Dusán írják dalaimat. Az pedig az élet külön ajándéka, hogy ez a nagyszerű szövegíró egyben a testvérem is, aki az egyik legfontosabb és legmeghatározóbb ember az életemben. Bármikor feltétel nélkül tűzbe mennénk egymásért, és — bár nem vagyunk napi kapcsolatban és éljük a magunk életét — a beszélgetést mindig onnan tudjuk folytatni, ahol előzőleg abbahagytuk.
- Azt tapasztalom, hogy a muzsikusok, az igazi értékes zene művelői mind mélyen humánus emberek. Az Ön dalai is ezt tükrözik.
- Örülök, ha így látja. Az egyetlen -izmus, amit feltétel nélkül vállalok, az a humanizmus. Fontosnak tartom azt is, hogy a művészetek mindig kritikával viszonyuljanak a minket körülvevő világhoz, de főleg a mindenkori hatalomhoz. A közönség sem értékeli sokra az udvari zenészt, aki csupán a királyt dicsőíti. Dusán szövegei éppen azért tudnak akár húsz év távlatából is aktuálisak maradni, mert nem napi vonatkozásokban, hanem mindig egy kicsit elemelkedve, általánosítva reagálnak az élet dolgaira; nem politikusak, inkább filozofikusak.
Amikor a csendes kis budai presszóban találkozunk, még vagy három hét van hátra a koncertig, de már minden jegy elkelt. A jelenség persze nem szokatlan. Zorán az ország minden szegletét bejárta, sok helyen állandó visszatérő vendég, s mindig teltház előtt játszik zenekarával.
- Gondolta volna a hatvanas években, amikor a Metro együttessel első nagy sikereiket érték el, hogy eltelik negyven év, és mit sem változik népszerűsége és aktivitása?
- Erre, azt hiszem, egyikünk sem gondolt akkoriban. Az akkori szakma sem adott volna egy lyukas garast se hosszú pályafutásunkért. Átmeneti, és meglehetősen pejoratív jelenségnek tartottak minket, az akkoriban még vadnak számító zenénkkel és a hosszú hajunkkal együtt. Mi magunk is, a zenészek többsége közben más, civil pályára készültünk. Sokan egyetemre jártak, én magam a Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára, amit azután végül nem fejeztem be.
- Miért maradt mégis hűséges a zenei pályához? Szerencse, tehetség?
- A tehetség önmagában, sajnos, nem elég. A mi generációnknak még mindent magának kellett intéznie. A magunk menedzserei voltunk, persze, nem is engedtük volna, hogy valaki megmondja nekünk, hogyan zenéljünk, öltözködjünk és viselkedjünk. Ennél mi sokkal öntörvényűbbek voltunk. Sok tényezőtől függ, hogy valaki mennyire tud sikeres lenni, de főleg megmaradni a pályán, és ezek egy része talán megtanulható. Szükség van némi taktikai érzékre, szervezési készségre, tudni kell bánni az emberekkel, és még sorolhatnám. Amikor turnézunk, én gyakorlatilag egy húszfős csapat „főnöke” vagyok, ami egyfelől jó érzés, ugyanakkor nagy felelősséggel is jár. Ha jó a viszonyunk, nincs közöttünk feszültség, az a koncert hangulatában is tükröződik.
- Koncertjeinek bensőséges, szinte családias hangulata van, pedig általában nagy tömeg előtt játszik.
- Engem magánemberként sokan zárkózottnak tartanak. Nem tagadom, valóban nehezen nyílok meg. Ebből a szempontból talán nem a legideálisabb foglalkozást választottam. Szerencsére, ha már kiállok a színpadra, minden megváltozik, és úgy érzem, olyan közvetlen kapcsolat alakul ki köztem és a közönség között, mint ahogy mi most beszélgetünk. Talán ezt az intimitást érzik a nézők, ezért tudnak ők is hasonló érzelmekkel viseltetni irányunkban.
- Milyen érzés ennyi ember elé kiállni a színpadra?
- Egy Aréna-koncert esetében: félelmetes! Ilyenkor az is megfordul a fejemben, honnan veszem a bátorságot, hogy feltételezzem, miattam jönnek ide az emberek, és képes leszek két és fél órán keresztül fenntartani az érdeklődésüket. Elmesélek egy esetet. Jó pár évvel ezelőtt, még a „néhai” Sportcsarnokban volt egy koncertem, és előtte óriási hó hullott. Megállt az élet a városban. Arra gondoltunk a próba után, hogy senki nem fog eljönni — még ha akarna, se tudna. Az lett a vége, hogy, bár jóval később kezdtünk, de zsúfolásig megtelt a csarnok, és olyan hihetetlenül felfokozott hangulat volt, amilyen se előtte, se utána soha. Talán azért, mert az embereket még jobban összehozta az a tudat, hogy ő is és a másik is tett valami plusz erőfeszítést azért, hogy mégis eljöjjön. Csodálatos este volt.
- Igaz, hogy Ön lámpalázas típus?
- Olyan értelemben, mint a vizsgázó diák, aki a drukk miatt alulteljesít, nem. De ha azt kérdezte volna, hogy szoktam-e még koncert előtt lámpalázas lenni, azt válaszolnám, hogy igen, még szoktam. Minden fellépés előtt izgulok, hogy jól sikerüljön. Nagy a tét, éppen a mögöttem álló sikeres évek miatt. Újra és újra bizonyítanom kell, hogy rászolgáltam az eddigi elismerésekre. Minden fellépés egy új csata, amit meg kell nyerni.