|
|
Nyolcvanhárom évesen jelent meg első könyve
Mint a mesebeli jóságos anyóka, olyan kedvesen és szelíden, csillogó szemmel,
a szája körül bujkáló mosollyal mesél Marika néni, azaz Várady-Brenner Mária az
életéről: elsősorban arról a tizennégy esztendőről, amikor az Országos Pszichiátriai
és Neurológiai Intézetben dolgozott.
Amikor tüdőbetegsége miatt leszázalékolták, emlékeit és történeteit lejegyezte,
ám a könyv csak most, harminc évvel később jelent meg.
– Betegfoglalkoztatóként dolgoztam a Lipóton, a zárt osztályon. Eredetileg munkaterápiát
kellett volna csinálnom, de hamar ráébredtem, hogy nem a munkaképessége sérült
egy skizofrén betegnek (a munkát el tudná végezni), hanem három másik készsége,
képessége: a kezdeményezőkészsége, az örömképessége és a többes szám első személyű
tudata, a mi tudata. Ezért nem munkaprogramot állítottam össze, hanem olyan elfoglaltságot,
ami nem volt kötelező, örömet okozott, és lévén, hogy valamennyire hasonló ízlésű
és érdeklődésű emberek jöttek össze, a „mi-érzést”, a közösséghez való tartozás
élményét is megadta. Ez akkoriban Lipótmezőn még nem volt egy szokásos terápia,
így a kollégák gyakran megmosolyogtak, de a betegek szerettek.
Milyen foglalkozásokat tartott?
Komolyzenei délutánokat szerveztem, ahol a zene és a hozzá tartozó történet váltotta
egymást. Elmeséltem például Beethoven Sorsszimfóniájának történetét. Volt könnyűzene
is, olyankor az egyik rockzenében jártas beteget kértem föl a műsorvezetésre.
Vittem őket kirándulni, moziba – akkor kicsit izgultam, nehogy a sötétben valaki
elszökjön, de soha senki nem tett ilyet. „Nem hoznám ilyen helyzetbe Marika nénit”
– mondta egyszer egyikük. Jó kapcsolatban voltunk, mert ha leültünk beszélgetni,
számomra megszűnt a külvilág, csak a másik ember létezett.
Pszichológiát végzett?
Pszichológiát szerettem volna tanulni, de csak gimnáziumi érettségim van. 1948-ban
érettségiztem a Szent Margit Gimnáziumban, és mint polgári származásút, osztályidegennek
minősítettek, nem juthattam be az egyetemre. Az első sikertelen felvételi után
lehetőségem adódott a Gyermeklélektani Intézetben elhelyezkedni, mint fizetés
nélküli gyakornok. A legegyszerűbb vizsgálatokat én is el tudtam végezni, de az
igazi „előnyöm” az volt, hogy akkoriban nem néztem ki többnek tizennégy évesnél,
és a gyerekek, akik féltek a fehérköpenyes bácsiktól és néniktől, előttem megnyíltak.
Már a gimnáziumi éveim alatt megfogalmazódott bennem, hogy az emberi lélek titkát
szeretném megfejteni.
Sikerült?
Sok mindent láttam, sok embert megismertem, sokat megtudtam a lélekről és az
elméről, de a titkot, természetesen, nem tudhatom. Lipóton skizofrén betegekkel
foglalkoztam, akik sokszor nagyobb bizalommal fordultak hozzám, mint az orvosokhoz.
Megosztották a félelmeiket, a téves eszméiket. Ők betegségnek csak azt fogadták
el, hogy fáj a fejük vagy szédülnek, de hogy üldözik őket, hogy az életükre törnek,
az számukra valóság volt. Nem akarták ezzel az orvost zavarni, de nekem elmondták.
Lipóton kezdett el írni?
Gyerekkoromban kezdtem verseket írni. Nyolcéves lehettem, amikor valami „szörnyűséget”
követtem el, és apám összeszidott. „Mert neked mindig csak a versíráson jár az
eszed” – mondta. Mire én megsértődtem, és kijelentettem, hogy soha többé nem írok
verset. Ezt be is tartom a mai napig. Prózát viszont írtam: novellákat, de főleg
mesét. Kisorosziban laktunk, ahol nem volt napközi, a szülők viszont reggeltől
estig dolgoztak, a gyerekek meg boldogan jöttek hozzám mesét hallgatni. Egy könyvre
való mesém összegyűlt, el is vittem a Móra Könyvkiadónak, de ott azt mondták,
hogy a mai gyerekeknek nem ilyen mese kell. Írjak a lépegető eszkavátorról, ami
elmegy a városba, és látja, hogy milyen szépen épül a szocializmus.
Mikor született a Kilincs nélkül című könyv?
A történeteket 1983-ban kezdtem leírni, miután leszázalékoltak. Frissen éltek
bennem a történetek, nem akartam, hogy feledésbe merüljenek. Kiadni viszont nem
sikerült, mert az volt a vélemény, hogy ez nem is regény, nem is szakirodalom.
Így igaz. Csak arról szól, hogy „szívünk míg vágyat érlel, nem kartoték-adat”.
Visszatettem a történeteket a fiókba, és elkezdtem dolgozni az Európa Kiadónál,
németből és franciából fordítottam könyveket. Nagyon boldog voltam, hogy harminc
év után az Underground Kiadó gondozásában megjelenhetett a kötet. Nyolcvanhárom
éves koromra első könyves fiatal író lettem!
Péter Zsuzsanna
|
| |