A láthatatlan művész

Ő Tarr Mária, aki 1957 óta, azaz éppen fél évszázada segíti át legnehezebb pillanatain a Madách Színház művészeit. 1958 óta kerületünk lakója, és övé — ahogy mondja — Budapest legszebb panorámája. Mielőtt leülnénk beszélgetni, Mária körbevezet a lakásban, és megmutatja a tréfásan Tarr-emlékszobának nevezett helyiséget, a Kossuth-díjas filmrendező, Tarr Béla egykori gyerekszobáját.
— Két fiam van — meséli, miközben a filmplakátokat és egyéb ereklyéket nézegetjük. Bélát, a nagyobbat, azt hiszem, nem kell bemutatni. A kisebb fiam, György freskókat készít és restaurál. Több mint ötven templom és kastélybelső hirdeti keze munkáját. A művészetek iránti vonzalom az egész családunkra jellemző, már az unokákat is megfertőzte: Bernadett muzsikus, Máté pedig fotográfus.
Azt értem, hogy valaki beleszeret a színház világába, de akkor a színpadra vágyódik. Hogyan lesz valakiből súgó?
Eredetileg könyvtárosnak készültem, de amikor a férjemet a békéscsabai színházhoz szerződtették, ott nem tudtam elhelyezkedni. A színházban viszont szükség volt súgóra, gondoltam, megpróbálom. Ez 1955-ben történt, rá két évre Budapestre jöttünk, és azóta a Madách Színház tagja vagyok.
Végigélhette a színház nagy korszakait. Mikor érezte magát a legjobban?
Számomra is az volt talán a legszebb időszak, amit a Madách aranykorszakának szoktak nevezni: amikor Ádám Ottó igazgatta a színházat, aki csodálatos ember. Fantasztikus színészekkel dolgozhattam együtt, és olyan előadásokban vettem részt, amelyeket nem lehet elfelejteni. De most is nagyon élvezem a színházat, a fiatalokat, a musicaleket. A mostani előadások közül Az operaház fantomja a kedvencem.

Színészek közül is biztos volt és van kedvenc.
Nehéz lenne választani, hiszen sokukhoz fűznek szép emlékek, közös nagy izgalmak. Talán Huszti Pétert emelném ki. Annyira bízott bennem, hogy nélkülem nem lépett színpadra. Egyszer a Cyranót játszottuk, amikor is két szereplő egyszerűen elfelejtett bejönni a színre. Láttam, hogy állnak a portálban, a színpad szélén, beszélgetnek, de hiába hangzott el a végszó, nem történt semmi. Én akkor gondoltam egy nagyot, gyorsan előre lapoztam, átugorva a két „renitens” jelenetét, és súgtam Husztinak a folytatást. Rezzenéstelen arccal vette a lapot, mondta a szövegét. A nézők nem vettek észre semmit. Amikor vége lett az előadásnak, Huszti Péter az öt ujjával mutatta, hogy jelesre teljesítettem. Egy másik alkalommal, a Stuart Mária előadásán pedig az én jóvoltomból öt perccel hamarabb fejezték le szegény Máriát. Az történt ugyanis, hogy a védőügyvédet játszó Koltai János lekéste a jelenetét, tehát nem tarthatta meg védőbeszédét. Ismét csak gyorsan ugrani kellett, de szerencsére itt is zökkenőmentesen ért véget az előadás. Nagy büszkeségem, hogy Tolnay Klári egyszer azt mondta nekem: „Mari, te ugyanolyan nagy művész vagy, mint mi, csak te nem látszol.”
A súgó munkája nem csupán az esti előadásokra korlátozódik.
Az első olvasópróbától jelen kell lenni. Számomra a próbaidőszak a legnehezebb. Ugyanis, van, aki ott, a próbák alatt tanulja a szöveget, van, aki már otthon memorizálja. Olyan is akad, aki már az első próbára tud mindent, és olyan is, akinek csak a végére áll össze a szerepe. Nekem naponta éreznem kell, melyik szereplő hol tart, és mit igényel, hogy a leghatékonyabban tudjak neki segíteni — se túl sokat, se túl keveset.
A színházakból lassan eltűnik a súgólyuk. Hol van olyankor a súgó?
A modern színpadképbe már nem illik bele a súgólyuk, pedig ott szemben vagyok a színészekkel, és ez mindkét fél számára a legjobb a megoldás. Sokszor útban is van, hiszen az egész teret használják, a színpad forog, süllyed, változik. A súgó ilyenkor kiköltözik a portálba, de néha egész este jövök-megyek a színfalak mögött, mert olyan mozgalmas az előadás, hogy nem találunk egyetlen megfelelő helyet sem. Az egyik jelenetet az egyik sarokból, a másikat a másikból követem. Ez persze megnehezíti a dolgomat. Egyszer Trokán Péter éppen háttal állt nekem, amikor nem is tudom, honnan, talán a válla rezdüléséből láttam, baj van. Gyorsan mondtam neki a szöveget. Előadás után Trokán odajött hozzám, és nem győzött csodálkozni, hogy éppen a megfelelő pillanatban jött a segítség. — Hogy csináltad? — kérdezte. — Nem tudom, megéreztem — válaszoltam.
Ahogy csillogó szemmel, nagyokat nevetve mesél, én is erre gondolok: hogy csinálja? Nem a súgást, persze, hanem az egészet: hogy tud ilyen derűs, friss és fiatalos maradni — testi és szellemi értelemben egyaránt.
Minden reggel tornázom, és hetente egyszer masszőrhöz járok, de nem ez a lényeg. Hiszem, hogy boldogságra születtem, nem szoktam aggódni, idegeskedni. Három dolog ad erőt nekem az életben, ezekre támaszkodom, ezek segítenek a nehéz helyzetekben: a családom, a munkám és az istenhitem.
Péter Zsuzsa