„Mindig újabb és újabb célokat tűzök ki”

Sőt, olyan is van, aki szeret! Közéjük tartozik kerületünk lakója, a népszerű fiatal színművész, Száraz Dénes is, aki 2004 óta vesz részt rendszeresen futóversenyeken. A futás mellett triatlonozik és sziklát mászik. Beszélgetésünk előtt néhány nappal még a Grossglockner csúcsát igyekezett meghódítani, ami most – harmadik nekifutásra – sikerült is neki.

– Az októberi Budapest Maraton futóversenyen biztosan rajthoz állok, a szeptemberi félmaratoni futásom leginkább az időjárás függvénye. Tavaly mindkét versenyen elindultam, mindkét alkalommal nagyon meleg volt. Melegben pedig nem tudom tartani azt az időt, amit szeretnék.

Mennyi idő alatt futja le a maratoni távot?

Ha minden jól megy, három és fél óra alatt. Igaz, múlt év októberében, amikor négy kilométerrel a cél előtt láttam, hogy nem sikerül tartanom az időmet, fogtam magam, és felszálltam egy trolira. Nagyon bosszantott. Azután áprilisban nagyon készültem a bécsi maratonra, de éppen előző nap született meg a fiam, eszembe sem jutott elutazni. 

Mióta sportol?

A sport, a mozgás mindig az életem fontos része volt. Szlovákiában születtem, a Tátrában nőttem fel, ott voltak iskolai kirándulásaink és sítáboraink. Ott szerettem meg a hegymászást, amit azóta is gyakorlok. A gimnáziumi évek alatt országúti kerékpároztam. Amikor felvettek a színművészeti egyetemre, nagyon nem volt pénzem, így a legolcsóbb sportágat választottam: kijártam futni a Margitszigetre. Sokaknak eleinte egy szigetkör lefutása is kihívást jelent, pedig az nem olyan vészes. Ha sikerül, már megvan a motiváció a folytatásra: ugyanazt a távot gyorsabban teljesíteni. Én is így kezdtem, és azóta mindig újabb és újabb célokat tűzök ki. 

Nem unalmas a futás?

A Margitszigeten lehet, hogy egy kicsit unalmas, de a lakóhelyem környékén már egyáltalán nem az. Terepen futni nagyon izgalmas, bár a lejtők és emelkedők miatt nem könnyű. Tavaly indultam egy olyan futóversenyen, ahol a Pilisben kellett ötven kilométert megtenni, és a kilencedik helyen végeztem. Csodálatos út volt! Ez inkább a harmincon túliak műfaja, mert nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is erősnek kell lenni: számolni a pulzust, hogy ne fussa ki magát az ember az első tíz kilométeren, beosztani az energiát. A hosszabb távokra, nehezebb terepekre tudatosan kell felkészülni, amiben nekem az edzőm segít. Ő állítja össze az edzéstervet, amelynek a lassabb futás és a sprint is része. A másik fontos dolog a megfelelő pihenés. Már létezik olyan óra, amelyik kiszámolja, hogy adott edzés, futás után mennyi időre van szüksége a szervezetnek a regenerálódáshoz. Ez azért is jó, mert nincs lelkiismeret-furdalása az embernek, ha két napig nem csinál semmit.

Sok futóversenyt rendeznek országszerte, a legtöbbjük valamilyen kampányt szolgál, például a beteg gyerekekért vagy az emlőrák ellen.

Ha csak üres szlogen marad is a futás mottója, már azzal is felhívhatjuk a figyelmet bizonyos problémákra, és persze a mozgás fontosságára. Mégis az az igazi, ha kézzel fogható a cél. A Suhanj Alapítvány például fogyatékkal élő embereknek segít megérezni a mozgás örömét. Nekünk, a televízióból vagy az újságokból ismert embereknek felelősségünk van az olyan fontos ügyek népszerűsítésében, mint a sérült emberek helyzetének javítása vagy a tömegsport. Ez persze csak akkor lehet hiteles, ha nemcsak beszélünk róluk, de tevőlegesen is részt vállalunk bennük. Nemrégiben csatlakoztam egy terep-triatlonos csapathoz, akik Piliscsabán és Kőszegen rendeznek versenyeket. Felajánlottam nekik, hogy Pindroch Csaba kollégámmal segítek ezeknek a megszervezésében és népszerűsítésében. Úgy látom, hogy Magyarországon szerencsére a tömegsportnak felfelé ível a pályája, amit a futóversenyeken rajthoz állók egyre nagyobb száma is mutat.

Érsekújváron született, jelenleg a II. kerületben él. Mióta kerületünk lakója?

Az egyetemi évek alatt a Vas utcai kollégiumban laktam. Akkor vettem meg az első mountain bike kerékpáromat, és jöttem át vele Budára. Ahogy kerekeztem ezekben a kis utcákban, és néztem ezeket a gyönyörű házakat, arra gondoltam, hogy csodálatos lehet itt lakni, és hogy számomra ez valószínűleg csak álom marad. Valósággal beleszerettem a II. kerületbe, és hetente legalább négyszer átbicikliztem ide. Első II. kerületi otthonom a Komjádi uszoda melletti Harcsa utcában volt. Akkoriban a székesfehérvári Vörösmarty Színházban játszottam, és a zenei vezetőnk a Vörös torony utcában lakott. Elámultam, amikor nála jártam, és azonnal betértem egy ingatlanközvetítő irodába albérletet keresni azon a környéken. Voltak is lakások egészen elérhető áron, így némi alkudozás után máris a Csalán úton találtam magam. Most pedig – rövid budakeszi kitérő után – már második éve bérelünk lakást a Széher úton.

Ami azért is nehéz, mert nem nagyon készülnek nagy játékfilmek.

Ha készülnek is, nem hívnak olyan színészt, akit a szappanoperákból ismernek a nézők. Amerikában vagy Németországban ez éppen fordítva van: a sorozatból népszerűvé vált színészt szívesen foglalkoztatják a filmesek. Nálunk ezzel kicsit „elvágja” magát az ember. Forgatni azonban nagyon szeretek, ezért vállaltam el Tamás atya szerepét a Jóban rosszban című sorozatban.

A szappanoperán kívül előbb Székesfehérváron, majd a budapesti Új Színházban is számos színdarabban láthatta Önt a közönség. Tamás atya meghalt, az Új Színháztól eljött. Hogyan tovább?

Nem titok, hogy a sorozatot folytatni fogom, és színházi felkéréseket is kaptam. Ezek közül most csak egyet fogadtam el: ősszel a Bárka Színházban mutatjuk be Tolsztoj Anna Karenináját, amelyben Vronszkij szerepét fogom játszani. A forgatás mellett szeretnék minél több időt tölteni a kisfiammal – és persze a sportolással.

PÉTER ZSUZSANNA