Soha nem vagyok egyedül

— Stuttgartban volt szerzői estem. Úgy határozott az ottani magyar intézet, hogy miután a legnagyobb érdeklődést Az ajtó című regényem keltette, hadd tudják meg tőlem ennek a magyarázatát, értelmét, megfejtését. Jól tudták, hogy gyerekkorom óta beszélek németül, nem lesz baj a szónoklattal. Egy hét alatt lebonyolítottam a két prömiert, és ezt az utazást. Isten adjon egyszer hét összefüggő napot, amikor nem történik semmi!

Mikor megérkeztünk a könyvtárba, a szerzői est helyszínére, azt mondja az igazgató, nem nagyon népesek ezek az irodalmi rendezvények. Mondom neki, kérem szépen, én akkor is elmondom ugyanazt a szöveget, ha három ember van, s ha három kérdés van, háromra, ha harminchárom, akkor harmincháromra felelek.
A könyvtár dolgozói megfelelő zavarban, kétségbeesetten néztek rám, vigasztalni akartak, de én nem voltam szomorú. Csak ültem egy szép igazgatói irodában. Kérdem, miért tetszenek félni? Mert a múltkor csak öten voltak — mondják.
Eltelt jó húsz perc, és jött egy extatikus állapotban lévő futár, mindenféle jelzéseket adott az igazgatónak, aki önfeledten mondta, hogy induljuk; és én nem láttam a tömegtől a falakat és a könyveket. Bementem, fölálltak. Mondom, Jézus Mária, nem vagyok én államfő, tessenek leülni.
Aki előad, mindig tudja, milyen a közönsége. Érzi a levegőben. Templomi csend volt, mint az úrfelmutatás csendje, mintha nem engem hallgatnának, hanem valami hitszónokot, akinek minden szavára oda kell figyelni. Akkor alakul át a közönség figyelőből befogadóvá, ha az ember jól csinálta a dolgát. Az egészet nagyon elegánsan zártam. Ez volt apám egyik utolsó ajándéka. Azt mondta, könnyen tanulsz verseket, adok neked egy névjegyet. A te névjegyedet úgy fogják hívni, hogy Petőfi Sándor. Itt van a Szeptember végén németül, olaszul, angolul, franciául, tessék megtanulni. Te nem vagy senki, és nem te döntöd el, hogy vagy-e valaki. Petőfi igazolta magát, Petőfi a világörökség egyik kincse. Többet nem tehetsz az emberekért, mint hogy ezt a verset adod nekik.
Nagyon jó volt a közönségem, szeretett, tapsolt, de amit Petőfi kapott, az elképzelhetetlen. Már régen nem hallottak vers-verset, el sem kellett mondanom, ki volt ő, annyira meg voltak hatva.

- Honnan van annyi energiája, hogy győzi az utazásokat, a közönséggel való találkozásokat, dedikálásokat?
- Ha nem akartál író lenni, akkor nagyon könnyen. Akkor éjjel-nappal csodálkozol. Azt kérded a Jóistentől, miért teszed ezt, nekem sokkal jobb volt, mikor tanár voltam, tudtam, mikor vagyok szabad, most meg sosem tudom, mert nem tudom kiszámítani a döntéseidet. Olyan fáradt vagyok, majd’ felfordulok, de Uram, te akartad, biztos adsz hozzá erőt is. Nehéz írói életem volt, kormányoktól függött, egyetlen isteni kegyelem volt velem, hogy hamar megismert a külföld és Hermann Hesse. Ő azt írta a barátnőmnek, hogy a német Insel kiadónak adta a könyvemet, amely ezúttal fogott egy aranyhalat, Frau Szabót, és javasolta, vegyék meg mindenestül. Így született az első ún. teljes életműszerződésem.

- Erre a Frau Szabóra értette azt, hogy elvész a keresztneve?
- Nem, akkor még megvolt, Párizsban veszett el a Femina-díj után. Mert itt már ismert a világ: Madame Szabóként.

- Milyen kiemelkedő esemény volt még idén az életében?
- Nagyon élveztem Zalaegerszegen a Régimódi történet prömierjét. Bereményi Géza rendezte, akivel meg is egyeztünk a következőről, ami a Kígyómarás lesz. Nagyon fura érzés volt, mikor fölment a függöny, és szembetalálkoztam a debreceni Nagytemplommal. Életem összes tanúja ott állt előtte, míg én a tizedik sorban ültem és arra gondoltam, mind halottak, és én még nem vagyok a világon, mert ebben a darabban még csak szó van apámról, Szabó Elekről. Viszont látom anyámat, aki az én életem főszereplője, aki nélkül belőlem soha nem lett volna az az író, ő hozta magával a Jablonczay-tehetséget a Szabók másfajta tehetsége mellé. És még aznap megnéztem a gyerekeket is, akik az Álarcosbált mutatták be.

- A Für Elise életrajzi regényének már belefogott a folytatásába.
- Igen, de egy fejezet után rögtön abba kellett hagynom, mert akkor kaptam a filmgyár felkérését a Régimódi történetre, megkötöttük a szerződést egy 12 órás sorozatra. Nyáron az első négy óra anyagán dolgoztam, amikor a gyár másképpen döntött. Ne kérdezzenek, mert nem illenék felelnem, felbontottuk a szerződést. Folytatnom kell a Für Elisét, ami valóban szokatlan igény terméke lesz, mert amit Magyarország nekem visszajelzett róla, azt egyetlen egy regénynél sem kaptam meg.

- Melyik karácsonya maradt különösen emlékezetes?
- Nem vidám emlék. Orosz megszállás alatt vagyunk, Debrecen még októberben elesett. Karácsony van. Anna Petrovnát, az orosz kórház irodai alkalmazottját hozzánk szállásolták be, az én szobámban lakik. Engem anyám a biztonság kedvéért az ágyba temet, majdnem megfulladok. Nem engednek a közelébe, de ha mégis, úgy hív, hogy Margarin, mert azt, hogy Magdolna, nem érti. Egyébként kedves és szeretetre méltó; neki is van mit felejtenie, mert a háborúban a betörő ellenség őelőtte verte szét a gyereke fejét a falon. Hosszú ideig áll az ikon előtt, ami Máriát ábrázolja a gyermekkel. Nézi. Én tudtam, hogy rövidesen örökre elhagyom Debrecent, mert a Teleki Pál-féle új Kultuszminisztérium engem Pestre hoz. De aznap este hideg volt, fújt a szél, a Nagytemplomban harangoztak. Nálunk nem volt semmi, se fa, se ajándék, se templom, apám nem olvasta fel Jézus születését, nem énekeltünk. Anna Petrovna unatkozott, de azt mondta, hideg van, nem ment sehova. Nem mertük egyedül hagyni a lakásban.
Azt hiszem, anyám az első házasságából született féltestvéremre, a fiára gondolt, aki akkor már amerikai hadifogságban volt, apám nyilván nagyapámra, aki a tiszántúli református egyházkerület püspökhelyettese volt, én meg a vőlegényemre, aki szintén amerikai hadifogságban volt akkor. Gondolatok közt telt el az este. Apám, aki másnap verset írt, azt írta benne, hogy a te szent ünnepeden most nem születtél meg, Uram. Te jöttél volna, csak nem volt, aki fogadjon.

- A mostani karácsonya milyen lesz?
- Amilyen nálam szokott lenni. Nem jön senki, nem tűrök vendéget magam körül. Ez az én estém, csak az enyém és a halottaimé. Ugyanazt teszem, amit otthon tettünk. Én vagyok apám, én olvasom fel Krisztus születését, rettenetes hamis hangomon eléneklem az egyházi énekeket, meg amit ilyenkor szokás, és kész. Aztán bekapcsolom a televíziót, és hallgatok valami kellemes rádióadót. Az ajándékokat nem is nyitom ki.
A karácsony számomra megoszthatatlan. Addig volt karácsony a karácsony, amíg a férjem élt: harminchat esztendeig. De soha nem vagyok egyedül, mert a halottaim mindig itt vannak. Nem szomorú ez nekem, érzem a közelségüket. Néha megrezegnek a gyertyák. Karácsonyfa mindig van, az mindig kell. Karácsonyfa nélkül nem is jönnek vissza a valamikori emlékek angyalai.
December 24-én böjtölök, bűneimet sorolom magamnak, első napja az ünnepnek templomban talál, felveszem a nálunk szokásos bűnbocsánat hirdetése előtt az úrvacsorát.
Zsoldos Szilvia—Ludwig Dóra