Nőként nehezebb kivívni a szakma elismerését

Próbáról érkezett az interjúra. Min dolgozik a Magyar Színházban? 

Írtam egy adaptációt Janikovszky Éva Égig érő fű című regényéből. Horváth Patrícia rendezi, nagyon dinamikus előadás, mozognak benne a falak, gyors, filmszerű váltásokkal dolgozik.

Előbb lett háromgyermekes anya, és csak utána épített karriert. Nem ismerek mást, akinek ebben a sorrendben sikerült elismert íróvá válnia.

Nem tudatos tervezés volt. Már a Színművészeti Egyetem színháztudományi szakára jártam, amikor megismertem a férjemet. Az első év végén megszületett a fiam. 2006-ban kezdtem el tárcákat írni egy női magazinnak, akkor már két gyerekem volt. A színházi szakma kemény dió volt, talán azért, mert nem dramaturgként, hanem íróként szerettem volna bekerülni. Nem haragszom személy szerint senkire, valahogy a közhangulat olyan volt, hogy nekem nőként ezerszer nehezebb volt, mint egy férfinak. Ha egy férfi író szeretne lenni, a legtöbb esetben felkarolják, és lehetőségekkel kínálják. Én hiába mondtam el, mit szeretnék, rám se hederítettek. Pár éve érzem csak úgy, hogy támogatnak, és ha valamit kitalálok, nem kezdik el magyarázni, miért nem jó.

 

A kismamák sokat vannak otthon egyedül, talán ezért is kevesebb az önbizalmuk. Ön miből merített erőt?

Igen, sokan átélik, amit én is, hogy amikor megszületnek a gyerekeik, eltávolodnak a világtól. Közben boldog az ember, csak ez a fajta leterheltség mégis hirtelen jön, és meglepő. Az adott erőt, hogy mindig hittem benne, hogy nekem írnom kell. Sokáig egyedül vívtam, és persze felmerült bennem is, hogy hülyeséget képzelek magamról. Annak idején még vidéken, ahová a férjem munkája miatt költöztünk, mindennap elsétáltunk a fiamért az óvodába, és a kislányommal megálltunk az útba eső parkban. Ő elmajszolt egy kiflit, én pedig sírtam egy fél órát, ez a napunk része volt. De nem volt más utam, tudtam, hogy ha életem végéig senki nem olvassa el, amit írok, akkor is ezt fogom csinálni. A kitartáson kívül, egy-egy szerencsés helyzet is kellett a sikerhez, például sokat segített a Varró Danival közös Líra és Epika című munkánk. A szakma elfogadta, hogy az, amit együtt írtunk, csak jó lehet. Ha valaki már bizonyított, azt gondolják, nem ronthatja el, de ha nem ismerik, iszonyú nehéz.

A Pagony Kiadót például ezért szeretem, mert náluk nem működik ez a fajta sznobizmus, sokkal nyitottabban gondolkodnak, ha tetszik nekik egy könyv, mindegy, hogy ismert ember írta-e, megjelentetik. Így kerülhetett a könyvespolcokra az Átváltozott gyerekek című mesekönyvem. 

 

Miért írt mesekönyvet?

A gyerekeim kérték karácsonyra. A sógornőim mindig szabnak, varrnak, horgolnak, nekem a kézműveskedés nagyon nem megy. A gyerekeim biztattak, hogy adjak mesét ajándékba, hiszen én írni tudok. Megírtam az első mesekönyvem. Iskolákban, legközelebb pedig a Gödörben olvasok föl belőle, Rácz Nóra – a könyv illusztrátora – közben rajzol majd. Nagyon mulatságos és tanulságos az, amiket egy ilyen előadás után a gyerekek mondanak. Például hogy: „Az én anyukám is ugyanilyen hisztis.” Vagy: „Mit szólnak a gyerekeid, hogy megírod őket? Engem nagyon idegesítene, ha az anyukám megírna!”

A felnőtteknek szánt darabjai sem nélkülözik a csodát. A teljes tizedik évad főhőse a szürke valóságból egy televíziós sorozatba csöppen.

A családom ugrat is ezzel, hogy már megint egy „belekerülős” darabot írok. A bárkás előadásban a hősnő egy televíziós sorozat szereplőivel találkozik, így szabadul ki esténként a háztartásvezetés monotóniájából. A Stúdió K-nak ifjúsági darabot írtam, az is belekerülős történet, arról szól, hogy egy kamaszlány hogyan tudja elviselni a családját. Két macskája van, Dezső és Frici. Az egyik Kosztolányivá, a másik Karinthyvá változik néha, és olyankor az egyik fal mögött megnyílik egy másik világ, a száz évvel ezelőtti New York kávéház. A játék és a fantáziavilág mögé rejtem a problémákat, ott oldódnak meg. Különben bevallom, szeretem a realista pszichologizáló színházat, még ha ez nem is éppen haladó gondolat manapság. Pedig vannak ennek folytatható, nagy magyar hagyományai.

Milyen szerzők hatottak Önre?

A kortárs irodalommal nem vagyok túl nagy viszonyban, de Tóth Krisztina-verseket, Esterházyt, Spirót olvasok.Ezen kívül inkább jól bevált, vén szerzőkkel foglalkoztam mindig: Thomas Mann, Tolsztoj voltak a legnagyobb hatással rám, na meg a Nyugatos magyarok és Ottlik, akit mostanában fedeztem fel. Ha írok, az elefántcsonttorony-művészet távol áll tőlem, és nem is érzem ma „hatékonynak”. Nagyon elitréteget megszólítani nekem nem kihívás, azért írok magazinba is, és a színházaknak, mert az valahogy életszerűbb, sokkal több „igazi” emberhez eljut. A prózaírásban az a jó, hogy nem szól bele senki, minden szóért én felelek, viszont nem látom az olvasót, nem vagyok ott, mikor eljutnak hozzá ezek a szavak. A színházban igen, jelen vagyok, amikor nevetnek, sírnak. Ez semmivel sem pótolható.

Mióta él a második kerületben?

Az Apostol utcában nőttem föl. Aztán a férjemmel Pannonhalmára költöztünk. Egyértelmű volt, hogy ide kell visszajutnom. Budán vagyok otthon. Itt élnek azok a barátaim, akikkel az Ady Endre iskolába jártunk. Jó érzés, hogy a gyerekeim ugyanabba az iskolába járnak, ahova én. Azt vettem észre, hogy a legtöbb nő megpróbál oda visszaevezni, ahol a szülei laknak. A Keleti Károly utcai templomba járunk családilag, szuper közösség – rengeteg gyerekkel, összetartó és nagyon nyitott társaság, a gyerekeim baráti köre is innen kerül ki, jó érzés hozzájuk tartozni.  Szeretek itt élni, mert minden ismerős, és minden a gyerekkoromat idézi.

Novák Zsófi Aliz

 

Budapest Bábszínház: Líra és Epika

(Fotó: Matz Károly)