Ösztönösen keresem a nyugalmat

Nagyon örülök, hogy a lakásomhoz közeli művelődési központban állíthatok ki -mondja a művész, akit pesthidegkúti otthonában kerestünk fel, hogy beszélgessünk művészetről, pedagógiáról, tanítványokról.

A márciusban nyíló tárlaton régebbi munkáim mellett az újabb, szimmetriára épülő képeimet mutatom be. Magam se értettem, hogy miért foglalkoztat az ismétlődés és a tükörhelyzet, hiszen mindig sokkal zaklatottabb képeket festettem. A szimmetria statikus. Valószínűleg ösztönösen keresem a nyugalmat. Arra azért vigyáztam, hogy a megismételt képek ne legyenek nagyon pontos tükörképek, ahogyan az emberi test sem teljesen szimmetrikus.

Mit ért szimmetrikus képek alatt?

Vannak önmagukban szimmetrikus formákat ábrázoló munkáim, illetve olyanok, amelyeknek a tükörképeit is megfestem, és így egymás mellé illesztve mutatkozik meg a szimmetria. Olyan képeket is készítettem, amelyek elforgathatók, több oldalról is összeilleszthetők.

Ön is rendezi a kiállítást.

Általában én szoktam. Sokat számít, hogy milyen környezetben milyen képet rakunk ki. Egy szerencsétlen elhelyezés a legsikerültebb munkát is tönkre teheti. Ha magam rakom ki a saját képeimet, kisebb a veszély. Nem szeretem az olyan kiállításokat sem, ahol a művészek egy-egy alkotással szerepelnek. Több munkát kell látni valakitől ahhoz, hogy bepillantást nyerjünk a világába.

Ön amellett, hogy alkotó művész, pedagógus is, jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára. Hogy fér meg egymás mellett a két hivatás?

Pályám kezdete óta tanítok, és ezt mindig nagyon élveztem. Ami nehezemre esik, azok az adminisztratív feladatok, amelyek együttjártak például a GYIK Műhely létrehozásával és működtetésével, vagy tanszékvezetői, később rektori megbízatásommal. Most doktori iskolát vezetek, de már ettől is szeretnék szabadulni. A tanítás más. Bemenni a műterembe a hallgatókhoz nagyon szeretek. Volt olyan időszak, amikor egészen kicsi gyerekekkel is foglalkoztam, és vezettem közben olyan szakkört, ahová idős emberek is eljártak. Akkor úgy éreztem, hogy szélesebb életsávon élek, hiszen több korosztállyal és alkattal kellett azonosulnom.

Milyen céllal alapította meg a ma is rendkívül népszerű GYIK Műhelyt?

Egy újpesti szakkörből nőtt ki a Műhely. Azt szerettem volna, ha idősebb, művészeti főiskolára járó tanítványaim foglalkoznának a kicsikkel. Erre akkor ott nem volt lehetőség, a Nemzeti Galéria viszont nagyon hívott. Eleinte voltak fenntartásaim, mert nem akartam se elitképzést, se múzeumpedagógiai foglalkozást tartani. Kortárs művészeti problémákat igyekeztem játékos feladatok formájában megfogalmazni, hogy a gyerekek közelebb kerüljenek a különböző alkotásokhoz, megértsék azokat. Az első időben csak külső kerületekben hirdettük meg a műhelyt. Egészen messziről is érkeztek gyerekek, persze fáradtan az iskola, napközi után. Először mindig olyan mozgásos játékot játszottunk, amivel egy kicsit ráhangoltam őket a foglalkozásra, például szemmel vagy hanggal vezetni a másikat, versenyfutás a terem közepére lerakott sapkáért... Élvezték a gyerekek, koncentráltabbá váltak. Utána jól lehetett dolgozni velük.

Mások a mostani fiatalok, akikkel foglalkozik?

Más a világ, amiben élünk. Évtizedek óta viszem a fiatalokat művésztelepekre, és mindig viszek magammal klasszikus filmeket: Fellinit, Bergmant, Godard-t. Minden évben végignézték a filmeket, sőt újakat kellett hoznom. Három éve történt először, hogy összesen három filmet néztek meg. Ugyanez a helyzet a könyvekkel. Azt is vittem magammal, és egymásnak adták a könyveimet. Ma is megnézik, hogy mit olvasok, de ritkán kérik el. Nem restségből vagy szellemi igénytelenségből. Ezek nagyon helyes, értelmes, tehetséges gyerekek, de másra épül a műveltségük. Az ő információik nagy részben nem elsődleges, hanem másodlagos élményeken alapulnak, tehát olyan dolgokról alakítanak ki véleményt, amit nem láttak, éreztek, éltek át eredetiben, csak fényképről, filmről, és főleg az Internetről ismernek. A baj az, hogy a másodlagos élményeket elsődleges élményként kezelik. Ezt tudomásul kell vennünk, mert változtatni nem tudunk rajta, ugyanakkor beláthatatlan következményekkel jár. Másképpen közeledünk a világhoz, jobban elfogadjuk a virtuális világot, amelyet nem tudunk kontrollálni.

Érződik ez a tendencia a fiatal alkotók munkáin?

Természetesen. Sokan használnak fényképet – még jó, ha saját készítésűt – egy-egy munkájukhoz. Persze a művészek mindig is használtak segédeszközöket, és ez nem baj. Most viszont azt látom, hogy nem a közvetlen élmények és tapasztalatok tükröződnek a munkákban, hanem valamilyen külső dologban igyekeznek megtalálni az adott élmény megfelelőjét. Ettől mélységben gyakran megoldatlan a munkájuk. Másrészt az is észrevehető, hogy a folyamatosan tapasztalható értékzavar miatt a fiatalok próbálják „helyre tenni” önmagukat, és sokat foglalkoznak saját maguk megértésével, filozófiai vagy pszichológiai kérdésekkel. Nincsenek könnyű helyzetben, hiszen ma nincsenek egyértelmű és hosszú távú trendek – a művészetben sem.