A változás kora

Az ugyanis meglepetés volt, születésnapi ajándék a kerületünkben élő kiváló festőművésznek, tanárnak, zenésznek, művészeti írónak, az aznap éppen hatvanesztendős Sinkó Istvánnak.
—Nagyon megrendített az ünnepség – vallja őszintén a művész, akit pár nappal később Eszter utcai otthonában kerestünk fel. – Ahogy odaértünk, rögtön láttam a sok embert, a képeket a falakon, de jó pár percig tartott, mire megértettem, hogy kedves művész barátaim személyesen nekem szóló munkáiból rendeztek kiállítást. Gyönyörű gyűjtemény, azóta már többször végignéztem. Feleségem hosszú hónapok óta szervezte a meglepetés-kiállítást. Azt mondta, aznap este vacsorázni megyünk, amit én egy kicsit rosszalltam, mert mi itthon szoktunk ünnepelni négyesben a két gyerekünkkel.

Nem sejtett semmit?
Semmit. Egy barátunknak volt régebben meglepetés-bulija, akkor kérdezte a feleségem, hogy én szeretnék-e ilyet. Határozott nemmel válaszoltam, mert az ilyen helyzeteket nem tudom kezelni, ez ugyanis nem egyszerűen egy váratlan helyzet, hanem egy érzelmi megrázkódtatás. Ennek ellenére persze végtelenül boldog voltam, nagyon szép és megható este volt.
A kerek évforduló kapcsán készített magában egyfajta leltárt?
Azon elgondolkodtam, hogy tudok-e a korommal és a tapasztalataimmal valamit kezdeni. Tudok-e még művészi vagy pedagógiai munkámmal újat és fontosat nyújtani a magam és a többiek számára. Nem gondolkodom kerek évszámokban vagy határokban, de a pályámon mindig is voltak korszakok, amelyeket az engem foglalkoztató kérdések, feladatok és – főleg az utóbbi húsz évben – motívumok határoztak meg: hangszerek, belső terek, lépcsők, vizek. Ez az év, de talán már a tavalyi is a változás kora: stílusban és témakeresésben egyaránt.
Ösztönösen fordul egy új téma felé, vagy tudatos kutatás előzi meg a motívumválasztást?
Egy gondolat vagy egy látvány szokott hirtelen megérinteni és elindítani bennem valami mélyebb érdeklődést. Művészcsaládból származom, édesapám festő-, édesanyám hegedűművész volt, és engem mind a két művészeti ág „eltalált”. A zene kiskorom óta áthat, magam is csellózom, a Miami Art együttessel többször felléptünk, cédénk is jelent meg. A lépcsős időszakom a II. kerülethez kötődik: felvillanásszerű élményem volt egyszer kora tavasszal, amikor a Rét utca lépcsőjén jöttem fel. Jártam én arra már ezerszer, de akkor váratlanul megragadott valami, amit számos festményen kellett körüljárnom, kiadnom magamból. A vizes képek ihletője az angliai Leeds, ahol láttam, ahogy a csatornarendszer egy része befut a föld alá, és ott a boltívek alatt zubog a víz. Elementáris élmény volt.
Ön nemcsak alkotó művész, hanem pedagógus is.
Szakmai életem hetven százalékában tanítok. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségiztem, majd a szegedi tanárképző főiskola rajz-földrajz szakán szereztem diplomát 1975-ben. Azóta tanítok általános iskolákban – huszonhat évig a XII. kerületi Kós Károly Általános Iskolában, majd nyolc évig az Áldásban. Két éve abbahagytam az általános iskolai munkát, úgy éreztem, már túl nagy a korkülönbség köztem és ifjú tanítványaim között. Jelenleg egykori középiskolámban tanítok, ami rendkívül izgalmas és felelősségteljes munka, illetve múzeumpedagógiát oktatok az ELTE Neveléstudományi Karán, Pakson alapfokú művészeti iskolát hoztam létre, és a GYÍK műhelyben is sokáig oktattam, ma már „csak” vezetem. A GYÍK műhely több mint harmincéves fennállásával a legrégebbi alkotóműhely ma Magyarországon. Büszke vagyok, hogy részese lehettem ennek az újító szellemű vállalkozásnak, ami kétségtelenül beivódott a hazai pedagógia történetébe.
Születése óta a II. kerületben él. Fontos Önnek szűkebb pátriája?
Ezer szállal kötődöm a kerülethez. Itt zajlott, zajlik az életem. Ebben a házban, ahol most lakom a családommal, éltek a szüleim és a nagyszüleim is. Általános iskolába először a Lorántffyba jártam, ami ma Baár–Madas, majd az Adyba, ami ma Szent Angéla. Kisgyerekként, majd fiatal amatőr művészként itt állíthattam ki először munkáimat a Hazafias Népfront klubjában, ami ma Társalgó Galéria. A mai Szabó Lőrinc (régen Pasaréti) iskolában töltöttem gyakorlatomat tanárjelöltként. Csodálatos vezetőtanárom volt, Farkas Juditnak hívták, ő fordított engem a pedagógusi pálya felé – eleinte ugyanis nem akartam tanár lenni. Itt volt az első szakköröm is: a Marczibányi Téri Művelődési Központban, ahol fiatal tanárként nyári képzőművészeti tábort szerveztem. Annak is nagyon örültem, amikor tíz éve a szomszédos Áldás Utcai Általános Iskolában kezdtem dolgozni, már csak azért is, mert a feleségem is itt angoltanár.
Kivételesen boldog életet élek – vallja meg végezetül ars poeticáját a művész –, mert egész életemben azt csináltam, amit szerettem, és ezt a boldogságot felszabadultan tudtam átadni gyerek- és felnőtt tanítványaimnak. Nagyon sokan vágynak arra, hogy megtalálják belső békéjüket, és igazi örömmel tölt el, hogy néhány embert hozzásegíthettem ehhez.
Sinkó István háromféle technikával dolgozik: litográfiákat, akvarelleket és nagyméretű akrilfestményeket készít. A jubileumi évben háromféle művészi arcát három kiállításon is megmutatta-megmutatja, legfrissebb munkáival. Januárban a litográfiákat láthatta a közönség, június 6-án az Arte Galériában nyílik kiállítás akvarelljeiből, a nagyméretű táblaképeket pedig októberben a Magyar Festészet Napján állítják ki az óbudai Symbol étterem galériájában.
Péter Zsuzsanna