„A szépség hívogatott”

A 95 éves Román Panni lakásában a múlt szépségének egészen kivételes tárháza található, tárgyak és történetek varázslatos szövedéke.

Román Panni néprajzi gyűjtő

„Amikor kislány voltam, a Rózsadombra jöttünk fel a szüleimmel nyaralni, akkor még csak egy-két villa állt itt, mindegyikhez óriási kert tartozott, és ezeket kiadták a nyáron” – kezdte a mesélést Román Józsefné, akit mindenki csak Panniként emleget, és aki ragaszkodott hozzá, hogy tegeződjünk.

„Szüleim belvárosi szűcsök voltak. A legnagyobb Müller szűcs volt, a Katona József Színház mellett, a második a papám a Kossuth Lajos utcában. Elegáns vevőkör járt oda, ugyanis a nagynéném Somogyi Nusi színésznő volt, tehát az operettszínház minden színésznője tőlünk vásárolt. Persze volt olyan is, aki leakasztotta a bundát, hogy Lajoskám, majd hozom a dohányt – és soha nem hozta.”

Román Panni gyerekkora az 1930-as években telt, és regényes életének több állomása után költözött a Rózsadombra. Férjével egy pillanat alatt szerettek egymásba, aki idősebb volt nála és házas. Tizenkét évet várt rá, aztán ötven évet éltek együtt „Józsikával”, nagy boldogságban. A Széna téren egy pici lakásban kezdték közös életüket, első népi tárgyuk egy állítólag Rákóczi korából származó szuszék (fából készült, díszített tárolóláda) volt, amelyről másnap reggelre kiderült: hamisítvány. A becsapottság dühe vitte őket az első gyűjtőútra Baranyába, ahol „a sokácoknál minden háznál volt a padláson egy régi, gyönyörű szuszék”. A gyűjtés pedig hamarosan életre szóló szenvedélyükké vált, ma Román Pannit lakásában az ország egyik legkülönlegesebb, kivételes értékű népi tárgygyűjteménye veszi körül.

„Többfelé laktunk a kerületben, a Citadella utcából költöztünk ide. Akkor már nehezen fértünk a sok tárggyal abban a lakásban, és a fiamnak sem volt külön szobája. Három évig jártam az utcákat, és valahogy egy megérzés ide vezetett, ahol megtaláltam a város legszebb lakását.”

Román József később művészeti íróként lett híres, Panni a Bakáts téren tanított évtizedeken át. Pedagógusként is lenyűgöző volt, egyik tanítványa könyvet is írt róla. „A megszokottól eltérően tartottam az órákat, beszéltem nekik Sztálinról meg a Gulagról, Szolzsenyicinről. Akkoriban ez életveszélyes dolog volt, tőlem hallottak erről először. Imádták az óráimat, mert élményt hoztam nekik, felkeltettem az érdeklődésüket. Ez talán azért is volt, mert nem féltem. Én sose féltem.”

A gyűjtemény pedig egyre nőtt, ahogy ő fogalmazott: „a szépség hívogatott.” Egy idő után már egyedül ment a gyűjtőutakra, bejárta Nógrádot, Baranyát, Tolnát, vásárolt Tótkomlóson, de sokat volt Erdély románok lakta tájain is. „Sok szégyennel találkoztam az utak során. A nagymamát is szégyellték, a dolgait is, a festett bútorait. Minden felkerült a padlásra, vagy összetörték, elégették a régit. Kivéve Hartát, mert ott svábok laktak, ők nem szégyellték, ott becsben tartották, nem festették át. A svábok mindenre vigyáztak, míg a magyarok a tulipános ládába is lyukat fúrtak, hogy a galamb ki-be járhasson. Erdélyben a hegyekben élő románokhoz mentünk, ahol még nem is láttak turistát. Fából készített házban laktak, fából faragott kanállal ettek. Amikor felmentünk a padlásra, volt ott nyolc szuszék. Mondtam, hogy egyet megveszek, mibe kerül. Bolondnak tartottak, hát semmibe, pedig igen szegények voltak. Rájöttem, hogy ők ezek a szuszékokat nagyjából annyira tartották, mint mi a kilukadt autógumikat. Ezért abnormálisnak gondoltak, hogy fizetni akarok érte.”

Sok érdekes naiv fa- és kőszobor is található a gyűjteményben, a legtöbbhöz regényes történet is kapcsolódik. „Itt van ez a kőszobor, Szent József a gyermekkel, olyan 18. századi lehet, de lehet, hogy még régebbi. Nógrádban az egyik gyűjtőúton csak úgy az autóból megkérdeztem a kerítésen át, hogy asszonykám, nincs-e valami szép szobor. Azt mondja, kőbül van egy, itt van a ház előtt. Bementünk, és a ganajban tényleg ott feküdt ez a szobor. Könyörögtek, hogy vigyem el, mert valahányszor a tehénhez bejönnek, a nagylábujjukat beleverik. Fizettem valamit érte, betettük hátra a kocsiba, olyan nehéz volt, mire hazajöttünk, beszakadt a kocsi alja. Szóval ez így lett megmentve.”

Román Panni kivételes érzékkel látta meg, mi a valódi érték, és ehhez az is kellett, hogy könnyen tudott kapcsolatot teremteni. „A román asszonyok nekem kezet csókoltak. Eleinte persze elkaptam a kezem, de láttam, hogy nagyon rosszul esik nekik. Rájöttem, mit kell csinálni: hagytam, hogy megcsókolják a kezem, aztán átöleltem őket, és arcon csókoltam őket. Volt olyan, akinek könnybe lábadt a szeme.”

A gyűjteményt néhány éve a Néprajzi Múzeum megvette és gondosan leltározta. Román Pannit a kivételes szépségű tárgyakon túl ma is sok barát veszi körül, élete a beszélgetés. Tavaly például születésnapjára ötvenfős lakásszínházi előadást szerveztek. Kifogyhatatlan mesélő. „Addig élek, amíg van olyan értő és hallgató fül, akit ezek a múltbeli dolgok, a történeteim érdekelnek.”

Viczián Zsófia