A fotóművészet tanulható, de érzék is kell

Nézem a Budapest-album fekete-fehér képeit, a fény és árnyék játékát, a gondosan megkomponált és a szemfülesen elkapott pillanatot, a szépet és a csúnyát, azt, amire mi, budapestiek büszkék lehetünk, és azt is, amire nem. A fényképalbum éppen húsz évvel ezelőtt, 1996-ban jelent meg, a képeket az akkor ötvenedik születésnapját ünneplő fotóművész, fotóriporter, Révész Tamás készítette. Az azóta eltelt két évtized alatt sokat változott a város, ahogy valószínűleg a várost megörökítő művész is. 

Fotók: Soós Dániel

– 1980 óta élek a II. kerületben, különböző helyeken. Húsz év óta azonban két otthonom van, a másik az Egyesült Államokban, New Yorkban. Akárhányszor itthon vagyok, azokat a helyeket szeretem végigjárni, ahol valamikor éltem. Felnézek egykori otthonaim ablakára, vagy megkeresem azt a fát a Tabánban, amelyről szegény öcsém – aki azóta neves fizikus lett – a fülére esett, és félig meg is süketült.

A Törökvész út és a Kapy utca találkozásánál áll néhány nagy, tízemeletes ház, amit valószínűleg sokan utálnak, de mi, akik ott laktunk, imádtuk, nem utolsósorban azért, mert onnan gyönyörű a panoráma a városra. Nagyon szerettem a Palánta utcát is, ahová egy Révész Tamás nevű barátom segítségével kerültünk, és ő maga is ott lakott. Sok bonyodalom adódott ebből; két ember, akit ugyanúgy hívnak, és ugyanaz a lakcímük. Ez a Révész Tamás a Tűzoltó utcai gyermekklinika orvosa volt, ahol leukémiás gyermekeket is kezeltek. Erről készítettünk együtt egy könyvet Csaba kórházba megy címmel 1982-ben.

Jelenleg hol lakik?

A Bimbó úton, amit nem kevésbé szeretünk. Ez egy kisebb lakás, akkor költöztünk át ide, amikor elkezdődött az amerikai „kaland”. A kint élő unokáim számára „a Bimbó” fogalom. Szerencsésnek érezheti magát, aki a II. kerületben él. Úgy élvezheti a belváros kényelmét, hogy közben zöld környezet veszi körül. A lakókörnyezet olyan, mint a család: az állandó hazatérést és a megbékélést jelenti. Amikor New Yorkban lakást kerestünk, ugyanezt akartuk reprodukálni, de ez lehetetlen.

Két városáról, Budapestről és New Yorkról könyve is jelent meg.

A Budapest-könyvhöz a két éve elhunyt barátomat, Bächer Ivánt kértem fel, hogy írjon előszót, képaláírásokat. Volt egy feltétele, de nem árulta el előre, mi az. Elkérte a képeimet, majd azt mondta: megvan. Olyan képet keresett, ahol az akkor tipikus, szegényekre jellemző nagy, erős nejlonszatyrot cipel valaki. Amikor a New York albumot raktam össze, és vittem a fotóimat a szerkesztőhöz, ő egy listával várt, hogy minek kell feltétlenül benne lennie a könyvben. Csupán egy kép hiányzott. Ezt végül nem sikerült elég jól megcsinálnom, ki is maradt.

„Íme, egy megmaradt nyoma a kisvárosi, szőlősgazdák, iparosok lakta egykori Budának – a mai város egyik legforgalmasabb pontján, száz méterre a Margit híd budai hídfőjétől” – Bächer Iván képaláírása a Margit utca, Mecset utca sarkán álló házról készült fotóhoz (1995)

Fotóművésznek készült?

Eredetileg olyan fotóriporter szerettem volna lenni, aki ír is. Kamaszkoromtól faltam az olyan riportokat, amelyek valamilyen egzotikus helyen készültek, és a szerző maga készítette a fényképeket is. Erre később a Tükörnél, illetve az Új Tükörnél többször is volt alkalmam. Ma már nem dolgozom fotóriporterként, könyveket készítek, kiállításaim nyíltak, inkább művészi munkát folytatok. Jelenleg az archívumom feldolgozását végzem, szeretnék egy nagy kiállítást, amelyben megjelenik a „gulyáskommunizmus” emberi arca és esetlensége, valamint a vándorlásaim és külföldi útjaim különleges állomásai.

Emellett negyedik éve vezetem a fotóriporter specialitás szakot a Budapest Metropolitan Egyetemen, ahol a legkiválóbb magyar fotóriporterek segítségével neveljük az új, fiatal generációt. 

Mi motiválta a munkája során? Hogy dokumentáljon, vagy hogy megmutasson olyat, amit más esetleg észre sem vesz?

A pályám kezdetén számomra az volt a lényeges, hogy fontos szociális kérdésekről beszéljek képekben. Az esztétikai szempontok háttérbe szorultak. El kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy ugyanolyan értékes legyen a képi megfogalmazás, mint a téma. Első könyvem, az 1977-ben megjelent Búcsú a cigányteleptől is úgy indult, hogy egy számomra megrázó világot kezdtem fotózni. Ez azután annyira magával ragadott, hogy még vagy tíz évig dolgoztam – teljesen reménytelenül – azon, hogy valami megváltozzon, javuljon. Az album végül Tamás Ervin riportjaival valósult meg. Harmincöt évvel később rendeztem egy falugyűlést az egyik határszéli településen, hogy megtaláljam az egykori képeimen szereplők közül azokat, akik még életben vannak. Hihetetlen élmény volt.

Önt leginkább a World Press Photo kapcsán ismerheti a magyar közönség, tavaly volt 25 éve, hogy ön szervezi az itthoni kiállítást.

Ezek a képek az előző év legfontosabb eseményeit dokumentálják, és sokszor nagyon drámaiak. Ezt ellensúlyozandó, legalább öt éve rendezünk kísérő kiállításokat, amelyek más hangulatú képeket mutatnak, nem a véres valóságot. Sajnos, nemcsak a világ lesz egyre durvább, az emberek ingerküszöbe is megváltozott. Huszonöt évvel ezelőtt egy újságíró kollégámmal végigutaztuk a Duna vonalát a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, és a Duna-deltában egy lepratelepre bukkantunk, amelyről egy nagyon megrázó képriport született. Azt akkor azzal küldte vissza nekem a Stern magazin szerkesztője, hogy ezt a képanyagot nem meri az olvasók elé tárni. Pedig nem a látvány volt borzasztó, inkább az, amit mögé gondolhatott a néző. Ma már egy mesefilmnek is szörnyűbb a képi világa, és ez tragikus.

New York Révész Tamás szemével 2014-ben

A World Press Photo zsűrijének többször is tagja volt, sőt nyert is a seregszemlén.

A díjazott képet egy vidéki vasútállomáson készítettem, amikor a legutolsó szovjet katona készült elhagyni Magyarországot. A képen elég mogorva arckifejezéssel egy üres peronon jön szembe a katona egy szál rózsával a kezében, mellette a vágányokon már fent vannak a tankok. Meg kell mondanom, elég nagy csalódás ért, mert ezt nem tartottam fontos képnek, viszont a lepratelepen készült képeimet igen, amelyek viszont nem nyertek. 

Ma már olyan fejlett a technika, hogy még a legalkalmatlanabb ember is képes jó minőségű képet készíteni tenyérnyi masinájával.

A fotóművészet azért egészen más. Egyszer egy barátomtól kértem kölcsön kis játékszer gépét, mert otthon felejtettem az enyémet. Azóta arról beszél, hogy mennyire mások az én képeim, mint amiket ő csinált ugyanazzal a géppel. 1981-ben a Római Magyar Akadémián voltam ösztöndíjas, és Asszonyi Tamás szobrász barátom a mai napig is sokat emlegeti, milyen erőteljes felfedezéseket tett a képeimen keresztül mindarról, aminek ő is részese volt. A fotóművészet egyfajta látásmód, ami valamelyest tanulható és fejleszthető, de kell hozzá érzék. Én például azért nem voltam jó portréfotós, mert nem azt láttam meg egy színésznőből, amit ő mutatni akart, hanem valami számomra valóságosat, és lehet, hogy ő ezt nem szerette. Jó vagyok viszont abban, hogy egy kiegyensúlyozott kompozícióval megtaláljam azt az érzelmi hangulatot, amitől a kép szólni fog valamiről. Erre törekedtem a városkönyveim képeinél is, és megható számomra az a rengeteg visszajelzés, ami azt bizonyítja, hogy sikerült. Péter Zsuzsanna

A díjnyertes kép az utolsó szovjet katonáról