„Nem lehetett őt nem tisztelni”

A művészre, aki nyugdíjas éveiben Pasaréten telepedett le, egyik tanítványa, fia és saját szavaival emlékezünk.

115 éve született a szobrász Pátzay Pál

„Azt gondolom, hogy senki semmilyen módon nem érhet el többet, nagyobbat, mintha cselekedeteivel, műveivel nemzete életének, művelődésének tényezőjévé lett.” – vallotta Pátzay Pál szobrászművész, akit szinte már csecsemőkorában alkotásra ösztökélt a „robusztus észlelés”:

„Gördülő kocsiban fekszem, hanyatt. A felettem terpeszkedő fák ágbogának változó rácsozata meg a levelek billegése szórakoztat. Egyszer csak fölém hajlik valaki idegen. Ellenemre van ez a közeledés. Elhárítanám, vagy kitérnék, de késő. Ahogy közelít, irtóztatóan növekedik. Rémület dermeszt, az arc formáinak az a hegy-völgy monstruma már eltakarja előlem a világot. Csak ő van már, a roppant méretű orr-szem-száj dudorodásainak kusza káprázata. […] Később egyszer az első mozimutatványok csodája, a szemben robogó mozdony ijedelme bukkantotta fel emlékezetemben a plasztikus támadásnak ezt az emlékét.  A környező világ rám rontott, és gorombán megmagyarázta plasztikus mivoltát. Cselekvéssel feleltem a támadásra. Valószínűleg ebben gyökerezik, hogy szobrásszá lettem.”

 A megyei tisztviselő Pátzay József és Szvetelszky Ilona fia 1896. szeptember 17-én született Kapuváron. Tehetsége korán megmutatkozott, első emlékképei pedig szoborrá alakultak. Huszonegy évesen már kiállított, római ösztöndíja meghozta az elismerést, és még ötven sem volt, amikor kinevezték a Képzőművészeti Főiskola professzorává. Melocco Miklós így emlékszik mesterére:

„Különös ember volt. Tekintélyes és gunyoros, patetikus és csúfolódó egyszerre. Választékos és remek, győztes és közérthető szavakat használt, enyhe, dunántúli tájszólásban. Eszméit eszmerendszerbe szervezte, amit mondott, az mindig harmonikus volt ezzel a rendszerrel, ha rögtönzött, akkor is. Mintha mindig önmagától idézett volna. […] nem tudom, mikor alakult ki véglegesen Pátzay Pállá […] valószínű, hogy nagyon korán, már gimnazista korában, szinte koravénen, kész ember volt. […]

Szép és elegáns ember volt. Körülbelül 180−182 cm magas, körülbelül 80 kiló, hamar őszült, bajsza is fehér volt, szemöldöke fekete. Keret nélküli szemüveget viselt, kék szemének kissé zavarba ejtően átható tekintete volt. Bajsza állandó gúnyos mosolyt kölcsönzött arcának. Gondosan öltözködött, mellényes öltönyöket viselt. Nem volt túlöltözött, de mintha mindig új ruhában lett volna. […] Tenor hangja volt, ezért a társaságban, amiben beszélt, tisztán lehetett hallani mindig, amit mondott. Ha valahová megérkezett, általában csend támadt, mintha őt várták volna. […]”

Pátzay Pál az Oktogonnál lakott, nem messze a Képzőművészeti Főiskola Andrássy úti épületétől. Vele átellenben, a Lukács cukrászda szolgált tanári szobaként, epreskerti műterme pedig csupán pár lépés volt innen. 1966-ban mégis elcserélte tanácsi lakását, betöltötte a hetvenet, a Bajza utcai „művészparcellát” át kellett adnia növendékeinek. A Gábor Áron utca 16. szám alatti házba költözött (a szecessziós stílusú villát Berényi Ignác építőmester tervezte 1913-ban). A budai évekről Pátzay János, a szobrász fia beszélt lapunknak:

– Bár apám többször hangoztatta, hogy nem tartja okos dolognak olyan helyen lakni, ahová más csak kirándulni jár, a felkínált lehetőségek közül mégis ezt választotta. Anyám mindenképpen zöldövezetbe akart költözni, és apám is talált – a teljes első emeletet elfoglaló, napos, világos, tágas lakásban – egy télikertszerű helyiséget, amely megfelelt műteremnek. Ekkor a kora miatt már nem készített monumentális szobrokat.

Ettől függetlenül, azért még évekig átjárt az Epreskertbe. Ilyenkor vagy nekem, vagy anyámnak kellett őt átvinni, mert apám nem vezetett. Későn fekvő, későn kelő típus volt, délelőtt tíz körül ért be a műterembe. Neki ez nem csupán munkahely volt, hanem a társadalmi élet színhelye is: bejártak hozzá a tanítványai és régi tanítványai, barátai és tanártársai, például Kerényi Jenő és Somogyi József. Apám pedig a létrán állva, vendégeinek hátat fordítva is tudott, sőt szeretett beszélgetni, ez volt az életeleme. Pontosabban nem a beszéd: az eszmecsere. Vele nem lehetett „locsogni” a töltött káposzta receptjéről, az időjárásról, vagy ahogyan ő mondta „csak a semmiről” beszélni.

Ritkán ült be valahová ebédelni, általában vitte magával az anyám készítette vékony kis ebédjét, a zsemlét sonkával és valamilyen gyümölcsöt. Délután négy óra  tájt viszont elkezdődött a kávéházi élete, a kávéházból sokszor elsétált az Operáig, és telefonált, hogy csak este nyolckor menjünk érte.

Amikor végleg át kellett adnia epreskerti műtermét, már sokkal ritkábban ment át a Belvárosba – megszerette Pasarétet; nagyon szeretett sétálni, és ezek a csendes, kis forgalmú utcák kiválóak voltak erre, nem úgy, mint a zajos-koszos Belváros.

Apám korához képest nagyon jó erőben volt, megedzette őt a szobrászat, ami igen kemény fizikai igénybevételt jelentett mindig. 1979. szeptember 14-e napsütéses, pénteki nap volt. Anyám hiába keltette, nem ébredt fel többé. Agyvérzést kapott álmában, ennél szebb halála nem is lehetett volna. Írjanak vagy mondjanak róla bármit, lehetett őt nem szeretni, lehetett vele vitatkozni, de nem lehetett nem tisztelni. 

Verrasztó Gábor