„Nem kell mindig egységfrontot alkotni”

Amikor Réka terhes lett, úgy döntöttek, hogy a belvárosból Budára költöznek. Idén született egy újabb „közös gyermek”: Machiavelli Mandragóra című darabjának modern feldolgozása. A közös munkáról, házasságról, filmes és színházi kulisszatitkokról beszélgettünk. 
Ősbudaiak?
Réka: Budai lány vagyok, a II. kerületben nőttem fel. Korábban az V. kerületben laktunk, de amikor terhes lettem, úgy döntöttünk, hogy babásabb környéket keresünk. Nagyon szerettem volna visszajönni ide. Megláttam, hogy a volt gimnáziumom utcájában eladó egy lakás, és úgy éreztem, hogy ez a sors keze.
László: Jövős-menős vagyok, 14 fővárosi kerületben volt lakásom, laktam már másfél hektáros erdő közepén is. A Keleti Károly utca varázslatos hely, csöndes, mégis minden könnyen megközelíthető innen. Köszönnek egymásnak az emberek, mint egy nagy faluban.
A házasságok többsége nem konfliktusmentes. Hogyan működik két művészé?
László: Ha két ember ugyanazon a területen dolgozik, könnyebben tolerálják egymás mániákusságát. Mi ügyelünk arra, hogy ne nyomjuk el egymást. De mondjuk, 15 éve nem dolgoztunk együtt, mert az ember nem szeret reggeli közben a Hamletről vitatkozni.
Réka: Néhány hete még a Mandragóra átiratát készítettük. A női karakterről parázs vita alakult ki közöttünk. Mondtuk-mondtuk a magunkét, közben kinyitottam az ajtót, mert csöngettek. A szomszéd néni pedig nagyon megszeppent arccal nézett ránk, hogy mi ez a családi balhé. Megnyugtattuk, hogy csak szakmai vita. Van benne lendület, ha együtt dolgozunk.
László: Azért volt már olyan, hogy Réka csak a premieren nézhette meg egy előadásomat.
Nagyon kritikus?
Réka: Másképp gondolkozunk, de ez sokszor hasznos. És mindig őszinték vagyunk, ami szintén nagyon hasznos. Én azért szeretem kikérni Laci véleményét, mert olyan gondolatokat hoz be a munkámba, amelyek kizökkentenek a bejáratott sémákból. Persze nem mindig értek vele egyet, de ezt nem is várjuk el egymástól.
László: Nem kell mindig egységfrontot alkotni.
A fiuk hogy tolerálja a szülők munkaszenvedélyét?
Réka: Nem panaszkodhatunk. Legújabb közös művünk ugyan nem az ő korosztályának szól, de megnézte. Nagyon édes volt, utólag elmesélte, hogy a premier szünetében a férfivécében mindenki dicsérte az előadást. Még nem döntötte el, hogy író legyen-e vagy rendező.
Miért döntöttek úgy, hogy most mégis belevágnak egy közös munkába?
László: Segítséget kellett kérnem, Réka pedig igent mondott.
Réka: Szívesen feláldoztam az éves kéthetes szabadságomat. Már rég dolgoztam színházban, vágytam rá.
Korábban inkább forgatókönyveket írt. Ez hátráltatta, vagy tudta hasznosítani a filmes tapasztalatait?
Réka: Forgatókönyvírásban nagyobb rutinom van, ez megmutatkozik a színpadi szövegemben is. Rövidebb, szikárabb dialógokat írok, de azért nem annyira pergőek, mint egy filmben, azt már a színház nem bírná el. Viszont jelenetezéskor sok filmes hatást vittünk színpadra. Nem feltétlenül építettünk fel egy érzelmi állapotot, egy helyzetet, hanem filmes vágással in medias res kezdtük a jelenetet.
László: Nem véletlenül kapta a teátrum az Átrium Film–Színház nevet. A filmes és színházi világ ötvözése az, ami ennek az új teátrumnak az identitását adhatja.

Színházba vagy moziba nehezebb beültetni az embereket?
Réka: Jelenleg a moziba.
László: Színházba.
Réka: A magyar filmhez negatívan áll hozzá a közönség, mert sok a rossz tapasztalat. Unalmas, nem szólítja meg a nézőt, azt érzik, hogy nem nekik készült, azért is fogadták olyan hálásan anno a Valami Amerika-filmeket, a Kaméleont vagy a Csak szex és más semmit. El kell hitetni az emberekkel, hogy „igen, jól fogsz szórakozni, tud neked mondani valamit”. A színháznál ezt a mínuszt nem érzem, a magyarok, a budapestiek szeretnek színházba járni. A bőség zavarával küzdenek a nézők.
László: Ez igaz, de közben azt is látom, hogy van egy olyan réteg, amely utálja a színházat, mert régi vágásúnak és unalmasnak hiszi, viszont szereti a magyar filmet. A filmes színházi előadásainkkal őket szeretnénk megnyerni a színháznak. A Droszt című darabunkban például film készül az előadás közben.
Mit tud tenni az NF vezetőjeként azért, hogy szerethetőbb legyen a magyar film?
Réka: Az alkotók dolga, hogy szerethetővé tegyék a filmet. Az NF-nek az a dolga, hogy átláthatóbbá tegye a filmszakma finanszírozását. Ezen kívül szakmai tanácsokkal próbáljuk segíteni a forgatókönyv-fejlesztést, mert sok magyar film csúszott már el a gyenge történetvezetésen, vagy a papírízű dialógon. Azt mondják, jó forgatókönyvből készülhet rossz film, de rossz forgatókönyvből soha nem fog jó film készülni.
Minek tulajdonítod a forgatókönyvírói sikeredet?
Réka: Nehéz megmondani. Számomra mindig fontos volt, hogy az, amit mondani akarok, a befogadónak is érdekes legyen. Ha szükség van rá, 10-15 verziót is írok, hogy amit akarok, azt a lehető leghatásosabban tudjam elmesélni. Lacival alapvetően befogadói oldalról szemléljük az előadóművészetet. Érzékenynek kell lenni arra, hogy amit csinál az ember, azt hogyan fogadják a nézők. Ha pedig valami nem hat, akkor azon érdemes változtatni, azonnal. Így dolgoztunk A szűz, a sóher, a Mikulás és a többieken is, bár nagyon sikeres volt a premier a nézők végignevették az egészet, mégis úgy éreztük, hogy a vége valamiért nem stimmel. Azóta többször is változtattunk rajta, hogy a nézők biztosan a lehető legjobb minőséget kapják. NZSA