Olajfestékillatban nőtt fel

Elköltözött Magyarországról, de mindig visszatér. Mi hozza vissza?
Kétéves korom óta nevelkedtem a kerületben, itt szocializálódtam, budai lány vagyok. A gyerekkorom, amiből mai napig táplálkozom felnőttként, művészként, a II. kerülethez köt. A karácsonyt mindig itthon ünnepeltem, Budára jövök haza. Az utóbbi években egyre több időt töltök férjemmel, Niklas Stillerrel Magyarországon. Első fontos emlékeim a Ribáry utcához kötnek, talán életem egyik legszebb időszaka ez. A gyerekszobámból ráláttam a Marczibányi térre, a mostani Millenárisra és a Rózsadombra. Tizenkét szabadon élő balkáni gerle repült hozzám, ha hívtam őket a szobám sarokteraszán. A galambok is gyerekkorom részei, imádom a hangjukat, sajnos, Düsseldorfban ez a fajta nem honos, mindig hiányoztak.
Budán védett gyerekkorom volt, ilyen kevés gyereknek adatik meg. Érdeklődő, kíváncsi és boldog voltam, mindent megfigyeltem, jártam az utcákat, lépcsőkön üldögéltem, nézegettem a gyíkokat a napsütésben, a gesztenyefákat. Az utcánk tele volt fákkal, a barátaimmal mindet megmásztuk. A kertben volt egy kedvenc, nagy vadalmafám, ez alatt játszottunk sokszor sötétedésig, uzsonnaidőben pedig édesanyám vajas kenyeret dobott le a harmadik emeletről. Akkoriban nem volt szükség állandó felügyeletre, biztonságban kóborolhattunk a környéken is, alig jártak autók errefelé. Már egész kiskoromban egyedül mehettem tejért a sarki közértbe, ahol a mai napig vásárolok. Télen, amikor mindent beborított a hó, barátaimmal elindultunk a Ribáry utcából, és a Marczibányi tér közepéig szánkóztunk. És a nyarak, a séták, a tücsökciripeléstől pulzáló esték, csillagok — ez mind a gyerekkorom, ebből élek. Szüleimmel ’67-ben költöztünk a Füge utcába, a Barsi park mellé.
Milyennek látja felnőttként a régi-új otthont?
Sokat változott a kerület, de van, ami a régi időkre emlékeztet. Egészen elérzékenyülök, hogy még mindig a tizenegyes busz jár a Bimbó úton, és hogy vannak utcák, amelyek ugyanolyan szépek maradtak, mint régen voltak. Sajnos, nem mindenre jut pénz, például ma már nem megyek át szívesen a Barsi parkon sötétben, ahol régen hatalmasakat túráztam. A park annak idején kész őserdő volt. Ha arra sétáltam, olyan érzés volt, mint ha a Himalájára kirándultam volna. Más viszont megszépült, Buda esti kivilágítása kifejezetten gyönyörű. Csak az emberek lehetnének gondtalanabbak, ez nagyon szép lenne.
Kiállításának megnyitóján is utalt erre…
Úgy érzem, meg vagyunk keményedve, állandóan bántjuk egymást. A képeim azt hirdetik, legyenek teljes pillanataink, ne csak a haragról szóljon a világ. Igenis vannak még varázslatos pillanatok, a gyerekek, a művészek, akik a szívükkel látnak, tudják ezt. Figyelnünk kellene a gyerek-énünkre, hogy ne veszítsük el ezeket a pillanatokat!
Rendszeresen kiállít Olaszországban, Svájcban, Franciaországban és Németországban. Felvidéken, Nyugat-Magyarországon, Pesten is nyíltak már kiállításai, de a II. kerületben most először.
Nem is tudom, miért alakult így, de boldog vagyok, hogy most itt is láthatják a festményeimet. Barátnőm beszélt rá, és segített abban, hogy megrendezhessem a kiállítást. Jól esett a lelkemnek, készültem rá, nagyon meghatódva dolgoztam.
Mindig festő akart lenni?
A festés és a rajzolás ugyanolyan része volt az életemnek gyerekként, mint a játék. A legtöbb kisember fest és rajzol ugyan, de ezt a hobbiját elhagyja idővel. Nálam kitartott, erre predesztinált a környezetem is. Édesapám — Munkácsy-díjas érdemes művész — műtermében rohangáltam egész nap, olajfestékillatban nőttem fel. Édesanyám a Rákóczi Gimnáziumban tanított művészettörténetet és rajzot, az iskola Ági nénije „fogalom” volt.
A gyerekszobám műteremként működött, mindig az alkotás volt az első, csak ha elkészültem a képemmel, akkor indultam játszani. Már fiatalon nagyméretű, egy méterszer egy méteres képeket festettem. Hét éves koromtól magam készítettem gouache-festékeimet.
A mostani Kodály Zoltán általános iskolában — akkor lányiskola volt — tanultam. Itt egy fontos korszak kezdődött az életemben. Felkay tanárnőm ugyanis felismerte a tehetségemet, és beküldte képeimet egy nemzetközi rajzversenyre. Ezután 22 nemzetközi első díjat nyertem, és gyakorlatilag gyereksztár lett belőlem, ami viszont nem különösebben foglalkoztatott. 14 éves koromig filmeket forgattak rólam, interjúkat adtam itthoni és külföldi újságoknak. Ha az utcán sétáltam, sokan felismertek.
Milyen volt a hatvanas években gyereksztárnak lenni?
Az ismertségnek természetesen voltak előnyei, így például az, hogy alkotói szabadságot kaptam az iskolától, ha festettem, és amit később a leginkább kamatoztatni tudtam, az az, hogy utazhattam. Jártam Nyugaton, megnéztem Michelangelo szobrait, Botticelli festményeit, ezek mind nagy hatással voltak a művészetemre. Láttam Rómát, Firenzét, a tengert. És hát a hátrányok..., sokszor éreztem, hogy emiatt irigykednek rám, ezt gyerekként nehezen tudtam feldolgozni.
Mikor és hogyan hagyta el az országot?
Fiatalon, 18 évesen az érettségi után, férjemmel, Baksa-Soós Jánossal (a szintén fiatal és akkor már legendás művésszel) Németországba mentünk tanulni, először Essenbe, ahol mindkettőnket felvettek a Folkwang-Hochschule-ba. Úgy éreztük, itthon nincs lehetőségünk a továbbtanulásra. Rengeteg támadás ért minket a rendőrdiktatúrában, előfordult, hogy szó szerint az életünkre törtek. Igazságszerető voltam, nem bírtam a hazugságot, szomorú voltam attól, amiket láttam. Fájó szívvel mentem el, mert imádtam Magyarországot, a családomat. Minden barátomat itt hagytam, tőlük elbúcsúzni sem tudtam, hisz veszélybe sodorhattam volna őket és az utazást is. Tényleg megszakadt a szívem.
De így döntöttem, kint vágtam bele a nagybetűs életbe, ami sokszor rettenetesen nehéz volt. Férjemmel egy régi villába költöztünk, művésznövendékekkel éltünk együtt, akik a világ minden tájáról érkeztek ide. Egymást így tudtuk segíteni, nem élt kint egyikünknek sem rokona. Az első két évben nem tudtam hazajönni, óriási honvágyam volt.
-nzsa-