Felelősséggel élni

A debreceni egyetemen diplomázott, volt pedagógus, dramaturg, segédmunkás, nevelő, fordító, az MTV gyakornoka, szabadúszó író. 1980 és 1990 között a Bücher aus Ungarn főszerkesztője, majd számos tisztsége, megbízatása mellett előbb a berlini Magyar Kultúra Háza, később pedig a stuttgarti Magyar Kulturális Intézet igazgatója. 1999-ben nemzetközi kultúrdiplomáciai és irodalmi tevékenységéért megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét.
Csaknem húsz évig nem publikált. Miért?
Mert fontosabbnak tartottam a saját karrierem építésénél azt, hogy a magyar kultúrát és hazámat szolgáljam külföldön. Tükörben a halál című regényem – melyet sokan önéletrajznak hisznek – 2009-ben jelent meg, és a múlt kegyetlen sorscsapásairól szól. Arról a korról, melynek öröksége a mai társadalom életérzésére is rányomja bélyegét. Az emberek annyira sajátjuknak tekintik a történetet, hogy egyik soproni olvasóm, aki szintén megélte, illetve túlélte a rendszert, megkérdezte: honnan ismerem én az ő családját?
Ön viszont szabolcsi…
Édesanyám 1944-ben csak megszült Nyíregyházán. Egy Buj nevű kis faluban nőttem fel, ahol még működött az évszázadok alatt kialakult közösségi önszabályozás: a családi nevelés, a tisztesség, a becsület, azok az alapértékek, amelyekre felépülhet — és csak kizárólag ezekre épülhet fel — a mindenkire vonatkozó értékrend. Azóta sokat utaztam, éltem külföldön, de nem azért, mert elvágyódtam, hanem mert azt akartam, hogy kívülről tisztábban lássam és megmérjem a magyarságot, saját magyarságomat.
Mikor költözött Budapestre?
1968 szeptemberében, amikor nem kaptam meg a tanársegédi állásomat a debreceni egyetemen, mert „antimarxista témát” kutattam. Ezután három évig albérletről albérletre vándoroltam. Hetvennyolcban megnősültem, 1984-ben megszületett Balázs fiam, ekkor Kelenföldön laktunk, a gyermek felneveléséhez túl kicsi lakásban. Alkalmas helyet keresve jöttünk ide Máriaremetére is, és a Szegedi Róza utcában megvettünk egy félkész házat, amit másfél év alatt a saját kezünkkel fejeztünk be.
Miért Máriaremetére esett a választásuk?
Akkor még nagyon olcsón lehetett itt telket venni, építkezni, mivel nem volt se gáz, se csatorna, se telefon. Emlékszem, a Zsíroshegyi úton volt a környék egyetlen telefonfülkéje, az emberek pedig várták a sorukat. Viszont igazi közösség formálódott a kispénzű, megszállott értelmiségiekből. Barta Gáborral, Oláh Jánossal és néhány barátunkkal 1989-ben elindítottuk a Hidegkúti Híreket, hogy saját erejére, felelősségére ébresszük a lakosságot, és hogy, többek között, megakadályozzuk az addig védett — a települést körülvevő — máriaremetei dombkorona beépítését. A kilencvenes évek közepére közművesítették az utcákat.

A környezet befolyásolja munkájában?
Kétségkívül. Hiszen, mint író, szükségszerűen esztéta is vagyok, a dolgozószobám ablaka a Nagy-Hárs-hegyre néz, ami állandó, igazi örömforrás. Nem nagy a kertünk, de örülök, hogy magam termelem meg az ehető, méregmentes gyümölcsök, zöldségek egy részét, bár a rigók többet esznek a meggyből, a hangyák pedig az eperből, mint én. Nagyon szeretek itt lakni, a természet közelsége számomra alapvető szükséglet.
És ez mennyire jelenik meg a regényeiben?
Teljesen. Mindenhol ott van. Következő könyvem pedig, amely valószínűleg már csak jövőre jelenik meg, igazi máriaremetei regény lesz, itteni helyszínnel, szereplőkkel. Egy idős ember szembenézése a riasztóan modern korral — és benne változatlan önmagával.
Beszélgetésünk apropója viszont a Léggömbhuszárok, melyet az idei Könyvhétre adtak ki. Miről szól?
Furcsa, groteszk fikció. Egy megszállottan tisztességes ember története, aki egy korábban elkövetett, kisebb botlásáért vezekel, azt próbálja örökké jóvátenni. Abban hisz, hogy minden cselekedetünkért felelősek vagyunk, és ha vétettünk az emberi és az erkölcsi törvények ellen, azt többszörösen kell visszafizetnünk a közösségnek, társadalomnak.
Verrasztó Gábor