„Tíz, külföldön eltöltött év után mást jelent a hazaszeretet”

Tizenhárom évesen egy szívizomgyulladás következtében azonban fel kellett hagynia ezekkel, és a továbbiakban csupán harmadik szenvedélyének, a rajzolásnak hódolhatott. Szülei rajztanárnak szánták, de a sors mást tartogatott számára. A művész, akinek élete harmincöt éve egybefonódott a textillel, és akinek munkásságát 2010-ben Prima Primissima-díjjal ismerték el, eredetileg keramikusnak készült – Kubinyi Annával Kút utcai otthonában beszélgettünk.

– A textilt egy furcsa, sorsfordító véletlennek köszönhetem. A szegedi Művészeti Gimnázium kerámia szakára jártam. Szüleim féltettek a művészi pályától, így az ottani tanárképző főiskola rajz-földrajz szakán kezdtem meg a tanulmányaimat, de két év múlva már tudtam: nem ez az én utam. Titokban, az ő tudtuk nélkül jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára, ahol elkeveredett a papírom, és véletlenül a textil tanszékre került a jelentkezésem. Legnagyobb meglepetésemre felvettek, és abban a hitben, hogy az első év végén átmehetek a kerámiára, gobelin szakon kezdtem meg a tanulmányaimat. Annyira beleszerettem a textilbe mint kifejezési formába, hogy ma már azt mondom: mindez nem is volt véletlen. A kerámia egy szép emlék maradt, de vetülete textilplasztikáimban tovább él. 

 

Éppen ezek a domborelemek teszik sajátosan különlegessé munkáit.

Az előttem járó generációnál lezajlott egy robbanásszerű megújulás, amelynek során alkotásaikkal sokan kiléptek a térbe. Ezt mindenki más-más technikával érte el. Én kartonbeszövést kezdtem alkalmazni, később kenderkötegeket tekercseltem be a szőtt alapba. A térbeliség mára odáig „fajult”, hogy nagy – több méter magas – kopjafa inspirálta térobjekteket készítek.

 

Szegeden született, ott élt egészen a főiskolás évekig, alkotásaihoz pedig kizárólag szegedi kendert használ. Mintha jelképes köldökzsinórként ez kötné össze a múltját és a jelenét.

Sajnos néhány éve elvágták ezt a köldökzsinórt, megszűnt ugyanis a szegedi kendergyár, ahonnan én mázsaszámra vettem munkáim alapanyagát, az úgynevezett előfonatot. Összenőttem ezzel az anyaggal, de sajnos elapadt a forrás. Még mintegy félmázsányi van nekem belőle, hogy utána mi lesz, még nem tudom. Amíg kitart, megszövöm belőle azt, ami még bennem van. Utána talán megint jön egy sorsforduló.

 

Sorsforduló volt a Franciaországban eltöltött évtized is?

Mindenképpen. 1990-ben nyílt egy kiállításom a Vigadóban, ahol tizenöt év munkáját mutathattam be. Sajnos azonban a kiállítás semmilyen visszhangra nem talált, amit én akkor kudarcként éltem meg. Akkor már elvált voltam, volt két leányom, már szabadon utazhattunk, és arra gondoltam, elmegyünk „világgá”, kipróbálom magam máshol. A szövőszékemet és a Vigadóban kiállított anyagot is becsomagoltam, és elindultunk Franciaországba. A Côte d’Azur-re mentünk, ott él egy bátyám, és az ő közelsége biztonságot jelentett. A gyerekek iskolába jártak, én pedig dolgoztam, szőttem, és galériáról galériára jártam a mappámmal, mutattam a munkáimat. Visszagondolva hihetetlennek tűnik, hogyan sikerült „az utcáról” hat nagy önálló kiállítást is tartani, például Nizzában, Monacóban, Cagnes-sur-Merben. Utoljára, 2000-ben, Mentonban, ahol éltem, a hatalmas városi galériában rendezhettem egy nagyon szép és sikeres kiállítást. Mégis, minden pozitívum ellenére, néhány év elteltével elkezdett nőni bennem a honvágy, éreztem, hogy itt sohasem leszek otthon. Így a Millecentenárium évében hazajöttem.

Ez sem lehetett könnyű döntés.

Sok nehézségen mentem keresztül, megjártam az élet mély bugyrait, éltem nagy szegénységben, de szerencsére van egy Isten adta erő, ami mindenen átsegít. A másik kapaszkodóm, ami nem hagyott soha elsüllyedni, éppen a művészet.

Mit jelent Önnek a művészet?

Több mint százötven négyzetmétert szőttem már, és a munka minden fázisát, a tervezéstől kezdve a fonal előkészítésén és festésén át a szövésig, magam csinálom. Szövés közben sokat gondolkodom az életről, emberekről, történésekről, a művészetről, arról, hogy nélküle nem sokban különböznénk más élőlényektől. A művészet a hétköznapok fölé emeli az embert, rávilágít azokra az igazán fontos dolgokra, amelyek nem pénz és nem társadalmi helyzet függvényei.

A külföldön megélt honvágy fordította a népi, elsősorban az erdélyi motívumok felé?

Tíz, külföldön eltöltött év után mást jelent az embernek a hazaszeretet. Amikor ’90-ben elmentem, még nem volt ilyen polarizált a társadalom. Mire hazajöttem, kettészakadt a baráti kör, a művészvilág is. Ezt döbbenten tapasztaltam, és természetesen kimaradtam belőle. Nagy hazaszeretettel és identitástudattal jöttem haza, ami nem az itthoni politikai katlanban alakult ki, hanem abban az objektív helyzetben, hogy el vagyok szakítva a gyökereimtől. Ezt az érzést szerettem volna műveimben is kifejezni, ezért indultam el Erdélybe, s kaptam ott életre szóló impulzusokat. Emellett vonzanak a misztikus eredettörténetek és a kelet világa is. Indiában, Calcuttában lesz most egy kiállítás Kőrösi Csoma Sándor halálának 170. évfordulója alkalmából, amelyre meghívást kaptam. Nagy tisztelője vagyok Kőrösi Csoma életútjának, életáldozatának, ezért néhány éve készítettem egy öt négyzetméter nagyságú emléktextilt. Már sokfelé fel volt állítva, például szülőhelyén, Csomakőrösön, abban a kis templomban is, ahol megkeresztelték. Továbbá Delhiben, Brüsszelben, az Európai Parlamentben és sok erdélyi városban. Most pedig Calcuttában, ahol több mint tíz évig élt és dolgozott. Ezek az események számomra nagyon sokat jelentenek! Sosem gondoltam volna, hogy ez a szívből jövő mű ilyen nagy utakat fog bejárni. 

Milyen terveket sző a jövőre?

Számos tervem van, többek között a csíksomlyói „jelenséget” szeretném textilben elmesélni, ezenkívül megidézném az erdélyi kis templomok csodálatos freskóit, a csángó mellények változatos mintáit és magát az egyedülálló erdélyi tájat is. Még sok dolgom van…

Péter Zsuzsanna