Egyetlen dolgom van: közvetíteni a szeretetet

―Szüleimmel és két testvéremmel nagyapámhoz költöztünk Markazra, miután édesapámat 1954-ben politikai okokból kitiltották a fővárosból. Kilencévesen megtanultam, mit jelent várni az iskolacsengőt, hogy aztán dolgozni mehessünk a földekre. Markazon sok minden történt, ami az életutamat meghatározta. Például, hogy édesanyám mindnyájunkat beíratott hittanra. A kálváriám akkor kezdődött, amikor úttörőnek kellett volna lennem, de apám nem engedte. Ellenállása azonban ragadós lett, és idővel csak a pártfunkcionáriusok gyermekei hordták a vörös nyakkendőt.
Hogy került Esztergomba?
Markazon ugyan befejezhettem az általános iskolát, de közölték, nem támogatják a továbbtanulásomat. Ezzel a döntéssel az ország összes középiskolájából kitiltottak. Szabó Imre ferences szerzetes pap tanította a hittant, aki a fiúgyerekekkel külön foglalkozott. Bevezetett minket a ministrálás rejtelmeibe, kedvességével és karizmájával megszerettette velem a templomi szolgálatot és az oltár közelségét. Büszke voltam arra, hogy ministrálhatok, részt vehetek az akkor még latin nyelvű liturgiában. Ő javasolta, hogy felvételizzem az esztergomi ferences gimnáziumba. Még a kollégiumba szükséges személyes holmikat is ő adta, miután bejutottam az intézménybe.
Végzős középiskolás diákként döntött úgy, hogy pap lesz.
A hely vonzerejének, kisugárzásának és tanáraim személyének köszönhetően végleg eldőlt, hogy Istent szeretném szolgálni. 1964-ben léptem be a rendbe, azt követően a Kapisztrán Szent Jánosról Nevezett Ferences Rendtartomány tagja lettem. A szerzetesrendek 1950-es feloszlatása után csak négy közösségnek, köztük a ferenceseknek engedélyezte az állam a működést. Tanítórendként dolgoztunk tovább, és minden szerzetesnek választani kellett valamilyen szakot. Én történelem-német tanári egyetemi diplomát szereztem, és közben a teológiát is elvégeztem. 1971-ben szenteltek pappá.
Fiatal tanárból lett igazgatóként hamar komoly kihívás elé nézett.
A szentendrei ferences gimnáziumban négy év után igazgatónak választottak. Újjáépítettük az iskolát. Sikerült 25 millió forintnyi valutát összegyűjtenünk Hollandiában, és a hivatalok lépcsőit is sokat koptattuk, mire eredménnyel jártunk. Végül 1986-ra egy tornacsarnokkal és egy kápolnával ellátott, modern gimnáziumot alakítottunk ki. Pár év alatt a duplájára nőtt a diáklétszám.
Tartományfőnökként számos, egykor ferencesek tulajdonában lévő épületet mentett meg az enyészettől, és a határon túl is akadt feladat.
A rendszerváltást követően lehetőség volt a régi, államosított épületeink visszaszerzésére. Lepusztult épületeket kellett felújítani és új tartalommal megtölteni. Paskai László bíboros kérésére három szerzetest küldtünk Kárpátaljára, hogy segítsék a lelkipásztori munkát a magyarlakta területen. Tizenhárom települést láttak el a testvérek, akik közül Majnek Antal atyát, elsőként a ferencesek közül, Rómában püspökké szentelték. Erdélyben is magyar ferencesekre volt szükség. A szerzeteseket itthon képeztük, majd visszatértek szülőföldjükre hirdetni az evangéliumot. Az első évfolyam tagja volt Pál Leó, Böjte Mihály és Böjte Csaba testvér, akiknek felbecsülhetetlen munkáját már senkinek sem kell külön bemutatni.
Idővel a kerület is élete részévé vált. Az önkormányzat 2000-ben a rendtartományt II. kerületért emlékéremmel tüntette ki.
Sok minden köti a rendet a II. kerülethez, és az életem nagy részét itt éltem le. Hozzánk tartozik a Margit körúti plébánia és a Tövis utcai fília ― ahol jelenleg szolgálok ―, valamint a Pasaréti plébánia. Az önkormányzattal a kapcsolat kezdettől fogva jó, munkánk elismerése pedig megtisztelő. Példa erre a Szent Angéla gimnázium, amelynek épületét mi kértük vissza, és Frajka Félix ferences atya igazgatósága alatt lett ott 12 évfolyamos, új iskola. Ebben a munkában a II. kerületi önkormányzat is mellettünk állt. Pasaréten eleinte ministránsokkal foglalkoztam, majd hittant tanítottam egyetemistáknak. Sokat kirándultunk, fociztunk, szentendrei diákjaimmal kerékpártúrákat tettünk, főként Erdélyben. Ma már ez nehézségekbe ütközik, mert egy fertőzött kullancstól súlyosan megbetegedtem, és sajnos, azóta az egészségem nem a régi.
Kolos atya és az óvodás hittan ma már elválaszthatatlan fogalmak.
A legkisebbek hittanoktatása, az országban elsőként, Pasaréten indult el Golaritsné Molnár Piroska, azaz Piroska néni vezetésével és az én részvételemmel. Ekkor még nem voltak kicsiknek szóló könyvek, füzetek, magunk fejlesztettük ki mind a technikát, mind a tartalmat. Énekelve, játszva tanultunk. Ezt a kitaposott utat jártam a belvárosi ferences templomban is, amikor négy évig ott szolgáltam, és itt, a Tövis utcában is, ahol szombat délutánonként összejövünk, és szentmisével egybekötött hittanórát tartok nekik. Fontos, hogy egyszerűen beszéljek a gyerekekhez. Nem szabad velük szigorúnak lenni, láthatóvá kell tenni a mondandót, vagy éppen el kell játszani, amiről szó van. De elsősorban és mindenek fölött: szeretni kell őket. A Jóisten követeként egyetlen dolgom van: árasztani és közvetíteni a szeretetet, amit Krisztustól kapok. És ez nem esik nehezemre, főleg, ha gyermekeket tanítok.
Szabó Gergely