„Tünékeny az ihlet, ha nem fogjuk meg, elillan!”

A Kocsár-műveket egyébként a tengerentúlon is jól ismerik, Japánban például Kocsár-kórusversenyeket rendeznek. A zeneszerző ötvenegy éve él feleségével a II. kerületben. Mind a mai napig dolgozik, dalokat és kórusműveket komponál. Kották és partitúrák között, a pianínó mellett beszélgettünk vele. 

Mi inspirálja Önt?

Az az igazság, hogy a felkérésnek soha nem tudok ellenállni. Minden zeneszerző elcsábul, ha bemutatják a darabját, hiszen egy kórusmű is akkor szólal meg igazán, ha eléneklik, egy szál zongora mellett nem derül ki, hogy sikerült. Legutóbb az Angelica Lánykarnak írtam egy kórusművet, egy Ave Mariat. A napokban jelent meg fagottosoknak írt gyakorlófüzetem. A 14 éves unokám fagottozik, ő kérte tőlem a füzetet.

Gyerekkora óta szereti a zenét?

Egészen kicsi voltam még, de amikor édesanyám zongorázott, imádtam a hangszer alatt játszani, hallgattam, ahogy az egész doboz zeng fölöttem. Anyukám vette észre, hogy jó a hallásom. A szülővárosomban, Debrecenben a református gimnáziumban tanultam, de onnan eltanácsoltak, mert nem nézték jó szemmel, hogy „kozmopolita” dzsessz-zenét játszom. Magántanuló lettem. A „Zenedében” harsonázni tanultam, a zeneszerzést egy véletlennek köszönhetem. A konzervatórium igazgatójának feltűnt ugyanis, hogy néhány hónap alatt levizsgáztam a teljes első év anyagából. Mikor erre rákérdezett a harsonatanáromnál, ő azt mondta: könnyű a Kocsárnak, mert zeneszerző akar lenni. Ez persze nem volt igaz, de tény, hogy a barátaimat rendszeresen kísértem zongorán, sokat improvizálgattam. Az igazgató engem meg sem kérdezve beíratott zeneszerzésre, következő szeptemberben a kollégáim szóltak, hogy ki vagyok írva a táblára, mert nem látogatom az órákat. Harmadéves voltam a debreceni konzervatóriumban, amikor felvettek a Zeneművészeti Főiskolára.

Debrecenből jött a fővárosba. Nagy változásként élte meg?

Igen, de tudtam, hogy ezt akarom, mert csak Budapesten van esélyem arra, hogy zeneszerző legyek. Minden este koncertre jártam, Debrecenben erre sem volt lehetőség. Főiskola után társasház építésébe fogtam, nem is tudom, hogy mertem belevágni. Összeállt több család, és vettünk egy telket, amire közösen építkeztünk. Így épült fel ez a Vérhalom utcai ház. Bár sokat változott a környék, még mindig gyönyörű panorámánk van, 51 éve nem tudjuk megunni. Nagyon sokáig minden pénzemet a lakásrészletek törlesztésére költöttem, a Magyar Rádióban, az Állami Népi Együttesnél és a színházakban kerestem munkát, mindenfélét komponáltam. 

A Madách Színházban zenei vezető volt tíz éven át, a teátrum virágkorában, egészen ’72-ig. Kik voltak akkor a társulat tagjai?

Gábor Miklós, Pécsi Sándor, Tolnai Klári, Márkus László, Kiss Manyi, alig győzöm sorolni a legendás színészeket. Pécsi Sanyi itt lakott pár utcával feljebb. Színészeket kellett betanítanom különböző énekekre, és természetesen zenét is írtam. Több színházban megfordultam, a Radnóti Színpadon irodalmi estekre, költőknek írtam dalokat. December 6-án ezek közül is hallható néhány a Bartók Emlékházban. Közelgő 80. születésnapom alkalmából Meláth Andrea és Kertesi Ingrid adja elő dalaimat. 

Miért hagyta ott a színházat?

Úgy éreztem, hogy beszippant, más területen is ki akartam próbálni magam. Zeneszerzést tanítottam a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában, és a Magyar Rádió Zenei Főosztályának helyettes vezetőjeként mentem nyugdíjba. A rádió zenei együtteseivel és a zeneszerzőkkel foglalkoztam. A fiatal zeneszerzők jó része megfordult nálam. 

Lehet tanítani a zeneszerzést?

A zeneszerzést nagyon nehéz elkezdeni, nehéz belejönni, de aztán nem lehet abbahagyni. Három dolog kell ahhoz, hogy valaki zeneszerző legyen. Szorgalom, tehetség, szakmai tudás. Bármelyik hiányzik, biztos, hogy nem lesz belőle zeneszerző. Inspiráció nélkül minden tudás kevés, és hiába tehetséges valaki, ha nem szorgalmas, kicsúszik a tanár kezei közül. Az ihlet tünékeny, ha nem fogjuk meg, akkor elillan! Fontos az önfegyelem, folyamatos gyakorlásra van szükség, a komponálást sosem lehet abbahagyni.

 

A fia a Magyar Állami Operaház karmestere. Büszke rá?

Nagyon, megharcolt érte. Messziről talált vissza a zenéhez. Kamaszkorában fellázadt, és kijelentette, hogy több szonátát látni sem bír, és írásba adta nekem és az anyukájának, hogy abbahagyja.

Hogyan talált vissza a zenéhez?

Volt egy csalafinta ötletem. Vettem egy négy lábon álló, kezdetleges orgonát, és megkértem, hogy szorítson helyet a szobájában, mert a lakásban sajnos máshol nem fér el. Hát bejött a csel, attól kezdve mindennap leült mellé. Érettségi előtt közölte, hogy mégsem tud zene nélkül élni. Beiratkozott a zeneiskolába, majd nálam tanult a konziban, aztán felvették karvezető szakra. Örülök, hogy nem zeneszerzésre adta a fejét, benne olyan előadóra találtam, aki magyarázat nélkül tudja értelmezni a műveimet. Amikor először műsorra tűzte az egyik művemet, izgatottan vártam, hogy kérdezzen. Még a főpróba előtt sem keresett. Félve ültem be a koncertre, hogy mi lesz itt, de legnagyobb csodálatomra minden hang úgy szólalt meg, ahogy azt elképzeltem. Hiába, ebben nőtt fel.

Szerzeményeit világszerte előadják. Hol a legnépszerűbb?

Japánban 2008 óta minden évben Kocsár-kórusversenyt rendeznek. A háromfordulós verseny döntőjét Tokióban tartják. A feleségemmel – aki a Zeneakadémia tanárképzőjén szolfézst és zeneelméletet tanított 40 évig – együtt zsűrizzük a versenyzőket. A legjobbak egy gálaműsor keretében mérik össze tudásukat, ezen az izgalmas megmérettetésen minden alkalommal részt veszünk, mi osztjuk ki a díjakat. Amerikában is sokat játsszák a műveimet. Külföldön kezdetben bartókosnak tituláltak. Eleinte bosszantott, de ma már megtiszteltetésnek veszem. Bár én sosem éreztem utánzásnak a munkáimat, mert azt gondolom, hogy a magyarságunk, a magyar népzene sajátos ritmusa és dallamrendszere az, ami közös bennem és Bartókban, aki egyébként az egyik példaképem.

Novák Zsófi Aliz

Kocsár Miklós a Zeneművészeti Főiskolán Farkas Ferenc legendás osztályában együtt tanult Petrovics Emillel, Szokolay Sándorral és Kurtág Györggyel