|
Kedves Szomszéd
     
A közelség csodájának megélése2025. május 6.
Katona Klári neve hallatán legtöbbünknek elsőre csodálatos hangja és jól ismert dalai jutnak eszünkbe. Az eMeRTon-díjas énekesnőt az elmúlt években azonban sok más tevékenységben is megismerhettük és megszerethettük.  /Fotó: Posztós János, MÜPA/ Tehetségéhez, őszinteségéhez, bátorságához és bölcsességéhez nem férhet kétség, ez jellemzi munkáit minden műfajban az énekléstől, dalszerzéstől kezdve a jótékonysági szerepvállalásán, podcastbeszélgetésein át a könyvírásig. Május végén a Klebelsberg Kultúrkúriában találkozhatunk vele Közelség című könyvéhez kötődő írói-előadói estjén.
Katona Klári Ráckevén született, de már középiskolásként kerületünk lakója lett. – Tizennégy éves korom óta élek a II. kerületben. Itt lettem felnőtt. Hirtelen szükségszerűségből. Énekelni szerettem volna, és tudtam, hogy zenei pályára készülök, így hat évvel idősebb nővéremmel Budapestre költöztünk, hogy a Móricz gimnázium ének–olasz tagozatán tanulhassak. Más életet éltem, mint az osztálytársaim: a nagy szabadság és önállóság korai felnőtté válást kívánt. Nem volt körülöttünk az a puha fészek, amit a szülői ház jelent. Nem volt könnyű, ahogy az sem, hogy az osztályba legtöbben a Lorántffy Zsuzsanna Ének-zenei Általános Iskolából jöttek, én pedig egy ráckevei általánosból, és bár nagyon szerettem énekelni, és tanultam zongorázni is, közel sem volt olyan előképzettségem, mint nekik. Behozhatatlannak tűnt a hátrány. Ráadásul a gimnázium mellett kezdtem el a pályát: vasárnaponként a híres Bem rakpart 6. szám alatti klubban énekeltem. A hetvenes évektől töretlenül ívelt fel Katona Klári pályája, ebben tanárának, Sík Olgának is fontos szerepe volt. Kezdetben Demjén Ferenc, majd Presser Gábor írt neki dalokat, a kilencvenes évektől saját szerzeményeit adta elő. Kilenc önálló albuma jelent meg, többször is elnyerte az év énekese elismerést, 1990-ben az évtized énekesnője lett, közben számos előadói díjat is kapott, 2000-ben Arany Zsiráf életműdíjjal ismerték el művészi pályáját. Vezetett televíziós és rádiós műsort, Rock-gondolkodó címen cikksorozata jelent meg, zeneoktatási segédanyagot állított össze gyerekeknek, kilenc éven át volt az Adományvonal arca, ekkor kapta meg a Pro Caritate díjat, és írt könyvet legbensőbb gondolatait megosztva olvasóival. – Az indulás miatt párhuzamosan történt a felnőtté és színpadi emberré válás, a művésszé érés folyamata. Érzékeny egyensúly ez. Egyiket a másik nélkül el sem tudtam képzelni. Önkéntelen teljességre törekvés volt ez nálam, aminek lehetségességében kevesen hisznek. Az újabb és újabb sikerre való törekvés annyira elragadhat bennünket, hogy egyensúlyt vesztünk, és ezzel a kihagyhatatlan megélni valók könnyen háttérbe szorulhatnak. Nem szerettem volna, ha velem ez történik. Ez nem lehet a teljességhez vezető út – a tehetségnek pedig, azt hiszem, pont azt kellene szolgálnia. Közelség című könyvében hasonlóan fontos „útravalókat” oszt meg az olvasókkal. – Igen. Legalábbis remélem. Felvetésekből, átgondolnivalókból íródott: hogy bizonyos dolgok miért úgy történnek, ahogy, és hogy miért térülünk el attól, amit fontosnak tartunk. Gyakran halljuk: „bárcsak megtehetném...”, pedig csak egyvalakin múlhat, megtehetem-e, és az én magam vagyok. Sokszor hamarabb korlátozzuk önmagunkat, mint ahogy ezt kívülről bárki más megtenné. Sokat jelentett, hogy egy barátnőm azt mondta, könyvemet olvasva olyan érzése volt, mintha beszélgettem volna vele. Engem az éneklésben is mindig ez mozgatott, mert az elindítható beszélgetés az, ami éltető. Egyre kevesebbet beszélgetünk. Talán túlságosan vigyázunk arra, hogy mit mutathatunk meg magunkból. A Közelség megírásával olyasmit szerettem volna adni, amire az életünk megéléséhez szükség lehet. Ma, holnap vagy akár évek múlva is. S mindegy, mi az. Mert szerintem minden művészeti alkotás igazi értelme, hogy felismerhetjük benne magunkat, saját érzéseinket, gondolatainkat. A Közelség valóban egy – nagyon őszinte és ezért nagyon bátor – beszélgetőkönyv. A másik bevonásának vágya bennem, úgy látszik, alap – a könyvírásban éppen úgy, mint bármi másban is, amibe valaha belefogtam. Fejezetenként három részből áll a könyv. Az első mindig rövid kiemelés egy-egy írásból, a második arról szól, hogyan jutottam el a megírásához, a harmadik pedig maga az írás, ami elő is adható. Ezek hangzanak el az esten. Érdekes, hogy bátornak tartja a könyvet. Nem gondoltam rá még így. Mindenesetre számomra még érthetetlenebb, amit annyiszor leírtak, sugalltak már rólam, hogy titokzatos és rejtőzködő vagyok. A könyvben sok minden van, csak titokzatosság és rejtőzködés nincs. A dalaimban sem volt… Saját dalai mellett (vagy inkább előtt) Demjén Ferenc és Presser Gábor írt Önnek dalokat. Azok is a szívéből szóltak? Éppen azért tartom őket kivételesen nagy tehetségű szerzőnek, és Dusán is ilyen, mert képesek a másik emberben gondolkodni – ha úgy tetszik, a másik szívével érezni. Amikor elindultam a pályán, el kellett énekelnem néhány „muszáj” dalt, de nagyon hamar rájöttem, hogy olyasmit nem szeretnék énekelni, amit saját gondolatiságommal nem tudok magaméként, igazként átadni. Mindig is fontos volt, hogy benne legyek a dalaimban. Gyerekek számára is állított össze egy zenei nevelést segítő anyagot. Ezt mi inspirálta? Mindenki tehetséges valamiben, sőt, meggyőződésem, hogy több tehetségünk is van. A gyerekekben is ezt kellene tudatosítani, erre kell(ene) nevelni őket már kiskoruktól kezdve. Sajnos a Móriczban is azt láttam, hogy tanáraink nem tudták ügyesen kezelni a köztünk – adottságban, előképzettségben, motivációban – meglévő különbségeket. Ezt igyekeztem kiküszöbölni az Óvodás dalaim című kiadvánnyal. Szerettem volna, ha segítségével a gyerekek felismerik, mi is rejlik bennük, véleményezés nélkül. A zene kapukat nyitogat (nem biztos, hogy a zenei pálya felé), amire például a Kaláka együttes tagjai – szintén volt lorántffysok – gyönyörűen rátaláltak; nem véletlen a már több mint ötven éve tartó sikerük.
Mit tartalmaz a kiadvány? Ez egy hangzó anyag, népdalokat dolgoztunk fel teljes hangszereléssel, bevezetéssel, átkötő zenével. A dalokat három és tizennégy év közötti gyerekek éneklik, ami azért fontos nekem, mert nem tartom jónak a korosztályosítást. Elhatárol. Nem engedi a közelséget. Régebben a különböző korú gyerekek együtt nőttek fel, tanultak egymástól, ösztönözték egymást, együtt voltak bátrak, találékonyak, vidámak vagy éppen szomorúak. Ezért szerettem volna, ha ezt az anyagot a kicsik és nagyok együtt éneklik. Folytatása is lett, a Zeneország, egy ötrészes minisorozat, amit a Duna Tv vetített. Aztán Soltvadkerten, az evangélikus, művészettagozatos általános iskolában egy kétéves pályázat keretében azt is láthattam, hogy az elgondolásomat meghatározó elvek hogyan működnek a mindennapi gyakorlatban. Milyen terveket dédelget mostanában? Új könyv, új kiadvány? A tervek egy része mindig annak a gondozása kell, hogy legyen, ami már elkészült. Ez nagyon fontos. Emiatt lehet a könyv írásaival élőben is találkozni saját előadásban (ahogy most, május végén a Klebelsberg Kultúrkúriában); különben csak a sürgetést érezném és a vágyat, hogy még, még, még... Aztán majd egy egészen különleges, összművészeti feldolgozás is készül az estből. Emellett egy jó éve barátaimmal létrehoztunk egy oldalt: MiMásképp. Így hívjuk. Szabó Brigi, Láng Zsuzsa és én magam írjuk, szerkesztjük. Zenei ajánló, hangoscikkek, podcast és persze az írásaink magunkról, emberekről, az életről várnak ott felfedezésre, és még sok minden más, ami éltet.
Katona Klári írói-előadói estje a Klebelsberg Kultúrkúriában
Ami naponta közel kerül hozzánk, az sodor el talán bennünket
|
|