Két lábbal a földön, az eget célozva

Talán máig legnépszerűbb regénye a Ne féljetek, amelynek huszadik kiadása most jelent meg születésnapjára kétkötetes elbeszélés-gyűjteményével együtt. Ma is aktuális a regény üzenete? Mitől fél a ma embere?
Valójában mindentől. Amióta az emberiség megkezdte hosszú vándorlását ezen a földön, mindig félt valamitől. Nem véletlen, hogy az Ó- és az Újszövetségben is, amikor válságos helyzet áll elő, vagy valakinek a sorsában változás áll be, megszólal az isteni hang: ne félj, ne féljetek! Néha angyalokon, máskor küldötteken keresztül, de mindig felhangzik az emberiség életében az óvó figyelmeztetés. Amikor nekigyürkőztem és megírtam ezt a könyvemet, az élet és a halál regényét, úgy gondoltam, talán van már bennem annyi erő, hogy a kortársaimnak tapasztalati tényként meg tudom mutatni, hogyan lehet a félelmekkel szembeszállni. Üzenete ma különösen aktuális, mert minden korosztály fél valamitől. A gyerekek attól, hogy az iskolai kihívásoknak nem tudnak megfelelni, és elrémíti őket az a rettenetes médiavilág, amelyben mindannyian élünk, ahol erőszak és vér folyik még a gyerekeknek szóló mesékben is. A fiatal emberek félnek, ha lelkük parancsait követik, nem tudnak majd érvényesülni. Ha családot alapítanak, az életbizonytalanság gyötri őket, hogyan fogják felnevelni a gyerekeket, a középkorosztály pedig attól tart, hogy elveszti az egzisztenciáját, az állását. Pedig véleményem szerint éppen negyven és hatvan éves korunk között érünk meg arra, hogy hivatásunkat a legjobban tudjuk művelni. Az öregedésben félünk a betegségektől, és csaknem mindenki nehezen birkózik meg azzal a gondolattal, hogy véget ér az élete. Amikor azt mondom, hogy ne féljetek, egy olyan mankót szeretnék adni az embertársaimnak, amivel könnyebben lehet a nehézségeken keresztülmenni, átevickélni.
A regény három részének mindhárom mottója a fénnyel kapcsolatos, amely karácsony közeledtével különös jelentőséggel bír. Mi hozhat fényt az életünkbe?
Elsősorban az, ha nem mesterséges fényekben hiszünk. A karácsony sajnos nemcsak nálunk, hanem mindenhol a világban, ahol ünneplik, az átlagember számára kezd kiüresedni, csupán egy vásárlási alkalommá válik. Mintha az ünnep jelentőségét még nem ismertük volna fel, vagy elfelejtettük volna. Márpedig a karácsony a fény ünnepe. Nem véletlen, hogy amikor a téli napforduló után a fény kezd visszatérni a földre, azzal esik egybe a názáreti Jézus születése. Az elsötétülő világba megérkezik az a fényesség, amelyet követve az ember valóban kievickélhet ebből a keserű földi matériából. A fényt pedig elsősorban önmagunkban kell felébreszteni, nem elég, hogy várjuk a tavaszt, amikor kisüt a nap, az ember szívében kell, hogy felragyogjon a fény! A legnagyobb sötétség idején van a legnagyobb szükség arra, hogy a belső fény az embert átvilágítsa. Ha ezzel a fénnyel jól gazdálkodunk, és egyre jobban átadjuk magunkat neki, akkor másokat is részeltetni tudunk benne. Ha a kőre meleg hullik, akkor a kő közelében is meleg van, mert a kő vissza tudja sugározni a melegséget. Hogyne kapná meg az érzékeny emberi lélek azt a kegyelmet, hogy minél több fényességet fogad be, annál többet tud kiárasztani?
A Ne féljetek című könyvem utolsó részében, amikor arról a talán legnehezebb dologról írok, hogy még a legsikeresebb életet is itt kell hagyni, akkor válik nagyon fontossá, hogy ezt a fényt, ami a hanyatló emberi szervezetben már csak egy szikrává változik, ezt a kis szikrát akkor kell a világ világosságába belehelyezni, abba a krisztusi fénybe, amely hitem és tudásom szerint átemeli a személyiséget a földi világból. A Ne féljetek üzenete az, hogy minden halál tetszhalál, vagy ahogyan egyik apokrif imaversemben is megírtam, minden bölcső koporsó, és minden koporsó bölcső. Bármilyen nehéz is az átlépés, nem hiszek abban, hogy a megsemmisülésbe vezetne. Erről szól többek között ez a könyv, és talán azért szeretik az emberek, és azért is tiszteltek meg az olvasók azzal, hogy a mai áldatlan könyvviszonyok között csaknem százezer példány fogyott már belőle, mert igenis vonzza őket az a gondolkodás, amellyel a saját kételyeikhez csak egy kicsi kis eligazítást kaphatnak, és az is segítség, hogy egy másik ember, egy író is ugyanazt érzi, mint ők.
Műveihez kötik a spirituális realizmus fogalmát. Két lábbal állunk a földön, lelkünk mégis magasabb szellemi régiókba vágyik.
Kezdetektől fogva éreztem, hogy nagyon fontos a reális világ, amiben élünk, ha nem volna fontos, nem helyezett volna minket ide a Teremtés. A leghétköznapibb, a legapróbb kis cselekvésünknek is óriási jelentősége tud lenni, de ugyanakkor mindezt egy magasabb szellemi szférából tekintjük át, a cél és az eredet ebben a magasabb szférában van: ez a spritualitás. Ez a kettő együtt adja, hogy valóban két lábbal kell állni a földön, de mindig az eget kell célozni. Én is reális ember vagyok, minden apróság iránt fogékony, szeretem a pontosságot, és legalább olyan fontosnak tartom azt, hogy az apró, mindennapi cselekvéseim a helyükön legyenek, mint azt, hogy naponta időt szánjak arra, hogy áttekintsem, mit tudtam kezdeni az életemmel, saját lelkemmel. Minden kedves olvasómnak javaslom, próbálja ki: a legaprólékosabb fizikai munkát végezve születhetnek a legnagyobb gondolatok.
Karácsonyt sokan a szeretet ünnepének is tekintik. Hogyan élhetjük meg teljesebben a szeretetet?
A szeretet kérdése bonyolult, még ma is nehéz pontosan megfogalmazni, mit jelent ez a szó: szeretni. A szeretet nem egy csöpögős, szentimentális érzelem, amely mindent elborít, és kritikátlanul hárul rá a másikra. A szeretet ugyanakkor nem is bambaság. A szeretet azt jelenti, hogy megismerjük a másik embert teljes mélységében, jó tulajdonságaival, hibáival, esetleg bűneivel együtt. Megpróbáljuk a lényéből kitisztogatni, amit lehet, és mint egy tüskét, kihúzni a lelkéből. De van, amivel együtt kell élnünk, és szeretettel ápolgatnunk. A szeretet felelősséggel is jár, és főként nem abban nyilvánul meg, hogy ki milyen drága ajándékot tud venni a másiknak, de abban igen, hogy amivel megajándékozza, a személyéhez szóljon, még ha apróság is. Az ajándék jellegében van a szeretet, nem az árában. A szeretet ugyanakkor mindig cselekvés is, és nemcsak szavakban mutatkozik meg, hanem abban, hogy mit tudok tenni egy másik emberért, le tudok-e mondani valamiről a kedvéért.
A második kerületben fontos közéleti szerepet tölt be, bár nem kerületünkben lakik.
Két kerületben vagyok díszpolgár, a hetedikben, ahol közel harminc évig éltem, és Kispesten, ahol öt éve lakunk. Érdekes, hogy éppen az a kerület, ahol születtem és tanítottam, és ahol elindult az írói pályafutásom, a nyolcadik, ezidáig nem érzett igazán magáénak. A második kerületben sokszor megfordulok. Eleinte elsősorban személyes kapcsolatok révén ismerkedtem Budapest e szép városrészével. Bődey Sándorék kerestek meg, akik nagyon sokat tesznek a kerületért, később Jablonkay Gáborék szintén lelkesen hívtak, a polgári bálon is díszvendég szoktam lenni, itt lakik kedves barátunk, Bánffy György, sőt Láng Zsolt jelenlegi polgármesterrel is régebb óta ismerjük egymást. A másik kapcsolódási pont, hogy a klebelsbergi gondolat nagy híve vagyok, és a Hidegkúton működő Klebelsberg Emléktársaság tiszteletbeli elnökének választottak, így természetes, hogy a róla elnevezett kultúrközpontba is jövök időnként Erdősi Károlyék meghívására. Nagyon közelinek érzem magamhoz ezt a kerületet. Itt van igény arra, hogy megszólaljak, beszéljek, hívnak és számítanak rám, és én ezt nem is bánom, mert nem feltétlenül aszerint teszünk eleget a felkéréseknek, meghívásoknak, hogy hol lakunk, hanem aszerint, hogy hova húz a szívünk.
Ludwig Dóra