Csokival lepte meg a gyerekeket a győztes igazgató

Nyereményéből „mindkét” családját elhalmozta ajándékokkal, két fiának régi álmát váltja valóra, a gyermekotthonban élő hetven fiatalt pedig csokival lepte meg. Az igazgatónak évtizedek óta munkája a szenvedélye, a televíziós megmérettetést is a gyerekekért vállalta, példát akart mutatni.

Nyertes típus?

Harminc éve lottózom, de kilencezer forintnál még nem nyertem többet. Korábban Rózsa György játékában próbáltam szerencsét, de összefutottam a műsor szuper győztesével, és kiestem. Most az égiek úgy döntöttek, hogy mellém állnak. Az volt a taktikám, hogy addig játszom, amíg 5 millió forintnál több nem lesz a várható nyeremény, mert ennél kisebb összeget a játék szabályai szerint nagyon könnyen el lehet veszíteni. A játék utolsó része volt a legnehezebb. Itt összesen 21 kérdést tettek fel, egy másodperc alatt kellett az igaz és hamis állítások közül választani. Az ember óhatatlanul mondta volna a jót, de most pont a rosszra voltak kíváncsiak. Az utolsó kérdésnél, azt hittem, rosszul válaszoltam, amikor felkiáltott a műsorvezető, és ováció tört ki a stúdióban. Föl se fogtam, örömömben ugrándoztam. Utólag visszanéztem, és jót nevettem magamon. 

A klubszobában beszélgetünk, ahol egy értekezlet előzte meg a csoki kiosztását. A gyerekeknek arról beszélt, hogy nem az a fontos, milyen márkájú ruhában járnak, hanem az, hogy mi van a szívükben és a fejükben. Arra biztatta őket, hogy tanuljanak, mert a tudást senki nem veheti el tőlük. Mindig szó esik ilyesmiről, ha találkoznak?

Muszáj! A családjukból sajnos más értékrendet hoznak, tisztelet a kivételnek. Hazamennek, és azt látják, hogy nem fontos sem a tanulás, sem a munka. Az otthon munkatársai szeretnék bebizonyítani ennek az ellenkezőjét. Nagyon nehéz, hiszen mi számukra idegenek vagyunk, de szeretettel és jó példával sikerülhet! A televíziós vetélkedőre is azért jelentkeztem, mert szerettem volna bebizonyítani nekik, hogy a tudás pénzre váltható. Ők nem gondolnak a jövőjükre, csak a mai napot látják. Nehéz rávenni őket, hogy rendszeresen bejárjanak az iskolába. De én tudom, hogy csak akkor van esélyük arra, hogy állásuk, lakásuk és családjuk legyen, ha tanulnak. A kvízműsorban jelentettem be a meglepetést is, hogy veszek nekik 100 kiló csokit. Sokra tartják, mivel ők nem kapnak a családjuktól annyi édességet, mint azok, akiket a szüleik nevelnek. 

A családja mit szólt ahhoz, hogy az otthon lakóira is költött a nyereményből?

Fiaim számára ez természetes. Sajnos már régen elváltam, a feleségem nem tudta tolerálni, hogy a munkám rabja vagyok, és emiatt a családi események többségén nem vettem részt. Ez egy olyan munkahely, amely teljes embert kíván. Mindig elérhetőnek kell lenni, sokszor a hétvégék is munkával telnek.

Miért éri meg Önnek?

Nagyon sokat kapok a gyerekektől. Mindig tudtam, hogy velük akarok foglalkozni, de nem iskolában, és nem csak annyit, ameddig egy tanóra tart. Újsághirdetésben olvastam arról, hogy nevelőtanárt keresnek. Azt gondoltam, hogy átmenetileg jó lesz, végül ez lett az életem. Ha bejönnek hozzám beszélgetni, akkor odafigyelek rájuk. Lehet, hogy csak néhány percig, de teljes figyelmet kapnak. Ezt a gyerekek érzik. Sokuknak pótapukája vagyok, szigorú, szerető felnőtt. Tisztában vannak vele, hogy ha megbüntetek valakit, az soha nem öncélú dühből történik, hanem szeretetből. 

Mi számít sikernek?

Minden gyereknél más. Félelmetes nagy különbség van gyerek és gyerek között. Más eséllyel indulnak azok, akik szerető családi légkörből érkeztek hozzánk, mint azok, akik nem várt gyerekek, a szüleik szenvedélybetegek, és a negatív tényezők sora hosszan folytatható. Sok minden kell ahhoz, hogy egy gyereknek sikerüljön kitörnie abból a közegből, ahonnan érkezett. Mi mindig elmondjuk, hogy „ha te jó döntést hozol, abban mi támogatunk bármeddig!” Van olyan fiú, aki hivatalosan nem lehetne nálunk, de felsőfokú képesítést szerzett, dolgozik. Megígértem, hogy addig fedél lesz a feje fölött, amíg nincs pénze albérletre. Nekem az a katarzis, ha tíz év múlva bevásárlás közben szembejön a volt növendékem, és bemutatja a feleségét, a gyerekeit, és elmeséli, hogy úgy tartja a karácsonyt, ahogy nálunk tartottuk.

Mennyire gyakori a pozitív visszajelzés?

Amikor húsz éve kezdtem a pályát, száz gyerek közül hetven élete jó irányba haladt. Most az arány megfordult és a százból csak harminc megnyugtató sorsról hallok. A társadalom nem mutat elég jó példát, rossz értékeket sugall a legtöbb televíziós csatorna is. Ritka, hogy a szorgalom lenne a példa, az a trendi, ha valaki felelőtlen. A gyerekek azt hiszik, nekik minden jár, nem kell érte tenni semmit. Aztán, amikor felnőnek, jön a hideg zuhany…

Mivel lepte meg a saját gyermekeit, miután kiderült, hogy milliókat nyert?

A nagyobbik fiam 23 éves, társadalomtudományokat tanul, imád utazni. Régen vágyott rá, hogy eljusson az óceánon túlra, segíteni fogom ebben. A kisebbik fiam nagyon szereti a történelmet és a földrajzot, és most próbálja megszerezni a jogosítványát, neki autót ígértem, és azt, hogy elviszem Londonba, hogy élőben láthassa az Arsenalt. Mivel én Manchester United-rajongó vagyok, kitaláltuk, hogy a két csapat rangadójára utazunk ki. És hát nem fogok Harpagonként a pénzeszsákomon üldögélni, hanem a saját, a feleségem, az öcsém, és az unokatestvérem lakásán lévő hiteleket fogom törleszteni.

Novák Zsófi Aliz

Gundel Takács Gábor, A következő! című játékos vetélkedő házigazdája:

– Ügyes játékos volt az igazgató úr. Nem ijedt meg a helyzettől, magabiztosan és jól kezelte a játékot. Egyébként természetesen nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy ki milyen személyiség, ő az első perctől kifejezetten szimpatikus volt nemcsak nekem, hanem a műsor egész stábjának. A játék folyamán is azt gondoltam: egy olyan ember, mint ő, aki a gyerekekért él, nagyon megérdemelné, hogy nyerjen. Korábban már volt olyan, amikor sajnáltam, hogy vesztett egy játékos, és úgy éreztem, hogy igazságtalan volt vele az élet. Sokszor szurkolok, de persze csak belül, nem derülhet ki, hogy mit gondolok. Én is annyit látok a játékosból, mint a néző, nem találkozom vele a műsor felvétele előtt, mégis sok minden kiderül az alatt a néhány perc alatt, amíg velem szemben ül. A gesztusai, a válaszai árulkodnak a műveltségéről és személyiségéről. Az igazgató úr minden szempontból meggyőző volt.

Oszkár (9 éves)

– Majd kiugrott a szívem, úgy szorítottam Robi bácsinak. Nagyon büszke vagyok rá, és itt mi mindannyian. Drága és finom csokikat vett nekünk, volt olyan, amilyet még soha sem kóstoltam. Jó lenne, ha egyszer én is nyerhetnék ennyi pénzt!

Laci (11 éves)

– Eddig is tudtam, hogy Robi bácsi nagyon okos. Mindig mesél nekünk, bíztat bennünket, hogy tanuljunk, mert akkor jutunk csak előre. De ez a vetélkedő... Ezt nem hittem volna, leesett az állunk, mikor néztük. Aztán persze hatalmas üdvrivalgásba törtünk ki.

Kinga (13 éves)

– A diákönkormányzat vezetője vagyok, az értekezlet végén én is segítettem a csoki szétosztásában. Robi bácsi szólt nekünk, hogy nézzük a tévét, mert lesz benne egy kis meglepetés. Nagyon drukkoltunk neki, és annyira, de annyira boldogok voltunk, mikor nyert.