A vízivárosi gyűrűk ura

 Épp legújabb munkáját mutatja. Egy évébe került, hogy e bronztárgy életre keljen úgy, ahogy hajdan eleink használták.
Csodálkozni se marad idő, a vízivárosi boltocskába elegáns hölgy lép be, sérült aranymedállal. Míg a javítást megbeszélik, a mester megdicséri a hölgy szép formájú karperecét is.
―De hisz ez a maga terve, pár éve maga készítette! Nem emlékszik rá? ― rökönyödik meg a vendég. Zsolt a fejét rázza, hangosan felnevet.
—Ahogy elkészül egy ékszer, elfelejtem ― magyarázza később ―, mindig az új feladat izgat. Csak az hagy bennem nyomot, ha nem sikerül megcsinálnom valamit. Egyszer behoztak egy elszakadt aranyláncot. Csodálatos antik darab volt, az 1800-as évek elejéről. Hosszú hetekig nem tudtam rájönni, hogyan tudta a néhai aranyműves 12 szálból, ráadásul üregesen megfonni. Lenyűgöz a régiek mesterségbeli tudása!
Persze a „régiség” néha meg is csalhatja az embert. Meséli Zsolt, milyen lelkesen hozott valaki egy kincsnek vélt rubinköves gyűrűt. Nehéz szívvel kellett kiábrándítania, hogy a kő szintetikus. El se akarta hinni az illető, erősködött, hogy még a nagymamájáé volt. Igen ám, de már az 1800-as években is készítettek mesterséges rubint. Hogy honnan látja a különbséget? Más a fénytörése, a színe, a „tüze”. A természetes kő sose olyan homogén, mint a művi, abban mindig akad valami kis zárvány. Megegyezünk, hogy ilyen esetekben az ékszer valódi értéke inkább családi emlékben mérhető, mint forintban. Van kedvenc anyaga? ― tudakolom.
―Az ezüst ― mondja, s egy ivócsanakból az üvegpultra borít egy halom szokatlan formájú vaskos ezüstgyűrűt. ― Ezek a vadulásaim. Az ismert nemes kövek mellett akár saját gyűjtésű kavicsot is befoglalok. Most épp elkanyarodtam a szimmetrikus és zárt gyűrűktől. Szeretek minden fémet. Régebben úgy mondtam: az alumínium kivételével. Ma már tudom, hogy azt is szépen meg lehet munkálni. Az arany ára túlságosan megszabja, hogy mit lehet belőle kihozni, kevésbé ad szabad kezet.
Nézegetem a kollekciót, és faggatom a mestert, létezik-e a szakmájában örök klasszikus.
―A jegygyűrű ― vágja rá ―, elég ránéznem a megrendelőre, tudom, milyet fog kérni. Látom, kinek kell egyszerű, hagyományos féldomború, lehetőleg középvörös színben, és látom, kinek kell extravagáns, csiszolt, drágakő-berakásos.
—A hagyományos ékszerek mellett egészen különös ötvösmunkákat is rendeltek már tőlem. Készítettem sámándobra ezüst csörgősort, görög katolikus szertartási keresztet vagy a Külügyminisztérium megbízásából halasi csipkéből ezüst foglalatú kitűzőket hungarikum ajándéknak. De meglepődni csak egyszer lepődtem meg. Bejött egy fiatal pár, s a kisasszony fölcsapván a ruháját a köldökére bökött, hogy intim ékszert akar oda.
—Megcsinálta?
―Meg. Erre volt igény, elkészítettem pont úgy, mint egy fülbevalót, de bevallom, én nem tudnék vele közelebbről megbarátkozni.
―Kiraktak a gimnáziumból ― meséli a mester kicsit kacskaringósra sikeredett ifjúkorát. ― Anyám azt mondta: fiam, ha nem tanulsz tovább, mész órásnak. Ő akkor a Bem utcai óra-ékszer boltban dolgozott. Tudtam magamról, hogy nem volnék képes szigorú kötöttségben, műszaki rajz után termelni. Nekem kell a szabadság, a kísérletezés. Kitanultam hát az aranyműves-ötvös szakmát. Mikor pedig családapa lettem, 93-ban megnyitottam ezt az üzletet a Medve utcában. S hogy urasan, mint a régi polgárok, autó nélkül járhassak a munkahelyemre: átköltöztem a Fő utcából a Kacsa utcába, innen vagy 30 méterre. Édesanyám is átigazolt hozzám, és a feleségem is be-besegít.
Aki régebben járt erre, látott a műhelyben két játszadozó szöszke kislányt, meg egy heverésző, tekintélyes juhászkutyát is.
—Orros a boltot őrizte társával, Garbóval együtt, akit vérmesebb természete miatt a pult mögött tartottunk. Egy alkalommal rabló jött felderíteni a terepet, és én még semmit sem gyanítottam, mikor a két kutya „egybehangzóan” meg akarta enni. A Kék fény már kereste az illetőt. Ami a gyerekeket illeti: Violetta Vanda középiskolás, a nagylányom, Bíborka Borbála nyáron érettségizett, és elkezdte az ötvös iskolát.
—Szeretjük ezt a környéket, „jó kis falu”. Ha dolgom van, odaadhatom az üzlet kulcsát a szomszéd úrnak, elugorhatok ― akár előlegben is¬ ― meginni a kávémat. A zöldséges meg összegyűjti a szárakat a tyúkjaimnak, mivel nemrég kertes házba költöztünk. Ismerkedünk a vidéki léttel, de azért Bel-Budán mindig otthon fogjuk magunkat érezni.
Búcsúzóul én is felidézek egy kedves történetet: egyszer rég egy kicsi lány a Medve utcai iskolából jövet bebátorkodott ide, és lerajzolta, milyen gyűrűre vágyik. Szó nélkül, szépen elkészítették neki a kis ezüst ékszert, pontosan úgy, ahogy kérte. Még összegyűjtögetett zsebpénze is elegendőnek bizonyult. Huszka Zsolt persze erre se emlékszik már, de elárulom, akkor eggyel több családanya fogadta szívébe a vízivárosi ötvösműhelyt.
Sándor Mária