„A szeretet éltet bennünket”

Pasaréti otthonuk összes falát családtagokról készült fényképek díszítik. És hogy mi a titkuk?

– Azt hiszem, sok közös van bennünk. Szeretünk dolgozni, beosztjuk, amink van, és nagyon büszkék vagyunk a családunkra. Két lányunk, tíz unokánk, és két dédunokánk van, mindannyian csodálatosak! (Éva néni és Laci bácsi közben egyszerre mutatják azt a sok-sok fényképet, amely a családjukról készült.) Ági lányom azt mondta, hogy azért született hat gyermeke, mert csak ekkora létszámmal tudja meghálálni a törődésünket. Én pedig őszintén köszönöm a lányaimnak, hogy ennyi unokával halmoztak el! Mi bennük élünk tovább, és a szeretetük éltet minket.

Hatvan éve házasodtak össze, de gyerekkoruk óta ismerik egymást. Hol ismerkedtek meg?

A feleségem Budapesten született, aztán Beregszászra került, mert az édesapja ott kapott munkát. Abban az akkor még falusias kisvárosban ismerkedtünk meg. A strandon figyeltem fel rá, nagyon csinos volt, 12 éves kora óta ismerem őt. 

Nem illik egy nő életkorát reklámozni, de ha valaki ennyire fiatalos, talán nem veszi zokon, ha elárulom, hogy 82 éves. Nem csoda, hogy Éva néninek már fiatalon sok hódolója volt.

Annak idején több fiútól is kaptam éjjeli zenét, az elsőt Szutor Lacitól, leendő férjemtől. Sokszor kísért haza „batyus zsúrokról” – ezekre a lányok süteményt, a fiúk italfélét vittek –, mert annak idején egy lány este nem mehetett kísérő nélkül az utcán. Hozzámentem feleségül, ő volt a leghűségesebb és legkitartóbb udvarlóm.

Az akkori politikai helyzetnek köszönhetően szovjet állampolgárok voltak. Sok víz lefolyt a Dunán, mire mindannyian megkapták a magyar állampolgárságot.

Moszkvába utaztam, hogy személyesen kérjem családom visszahonosítását. Én kaptam meg elsőnek az állampolgárságot.

Nagyobbik lányunk már tizenkét éves volt, amikor megkapta, együtt sírtunk örömünkben. Először a szüleim költöztek Magyarországra, ők Adyligeten vettek egy kis házat. Mi csak 1961-ben kaptunk engedélyt a hazautazásra. Betársultunk ennek a budai társasházi lakásnak a megépítésébe, azóta itt élünk, és nagyon szeretjük a II. kerületet. Útmérnök férjem annak idején még az építkezésbe is besegített. Minden szakmunkába beletanult, egymaga csinálta meg például a központi fűtést. Én akkor nappali és esti iskolában is tanítottam. Mindig nagyon későn értem haza, ezért a gyerekeim magnóra mondták föl, mi történt velük aznap, miben segítsek nekik. Úgyhogy esténként, fáradtság ide vagy oda, még nekiálltam rongylabdát varrni, befejeztem a megkezdett kötést, mikor mire volt szükség.

Bajban, és örömben mindig együtt voltak.

A házasságunkat a szeretet tartja össze. Mindketten úgy éreztük, fontos, hogy a gyerekeink szeretetteljes légkörben nőjenek föl. A család egy gazdasági életközösség, mindenkinek megvan a maga feladata, senki sem lophatja a napot. Sohasem ijedtünk meg a nehézségektől, küzdöttünk egymásért, a boldogulásunkért. Ennyi év távlatából egyben biztos vagyok, a gyerekeket vállalni kell minden körülmények között! Mióta nyugdíjba mentünk, unokáink ragyogják be a mindennapjainkat, nincs olyan hét, hogy ne találkoznánk velük. Nem tudok rosszat mondani rájuk. Van köztük olyan, aki idén szerezte meg a negyedik diplomáját, ketten pedig a doktori fokozatot is elérték . Egyik okosabb, mint a másik. És hát, a dédunokáinknál nincsen szebb, nézzék meg!

Novák Zsófi Aliz