A szépség életszükséglet

– Hároméves koromban elkezdtem rajzolni, és azután állandóan rajzoltam. Apám hozott raktárkönyveket, vett színes ceruzákat. Imádtam rajzolni és olvasni, amit négyévesen az utcai cégtáblákról magamtól tanultam meg. Ezzel telt a gyerekkorom. Kilencéves voltam, amikor apám segített megrajzolni egy iskolai feladatot, egy vadászt kutyával és puskával. Profi munka volt. Addig senki sem tudta a családban, hogy ő így tud rajzolni. Sajnos nem maradt fent tőle rajz, nekem sem volt lehetőségem kérni tőle, mert még abban az évben meghalt.
Tőle örökölte művészi tehetségét?
A manualitást, a kézügyességet igen, de ez még nem művészet. Édesanyámnak, aki még egy egyenes vonalat sem tudott húzni, csodálatos ízlése volt és igénye a szépre. Vizuális intelligenciája nagy hatással volt rám. A szépség, amely a modern művészetekben nem divat, számomra rendkívül fontos, életszükséglet. Meggyőződésem, hogy ha szép tárgyak vennének körül minket, az javítana emberi mivoltunkon, befolyásolná az eredendő emberi agresszivitást. Anyám egyetlen életcélja az én nevelésem volt. Tizenhárom évesen beíratott Jaschik Álmos rajziskolájába. Az ott eltöltött három év alatt rengeteget tanultam – nem csak rajzolni –, és világossá vált számomra, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. A háború borzalmai mély depresszióba lökték anyámat, munkát kellett vállalnom. A Mafirt, a Mokép elődje grafikai osztályán kezdtem dolgozni, ahol plakátokat és prospektusokat készítettem. 1951-ben jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskola festő szakára. Anyám kétségbe volt esve: mi lesz, ha fölvesznek, hogyan fogunk megélni? Felvettek. Szerencsére azonban nem kellett abbahagynom a munkát, dolgoztam a főiskolán eltöltött hat év alatt is – hétvégén, éjszakánként, amikor tudtam.
Festőből hogy lett gobelinművész?
Vonzott a felület, az anyag és a technika együtt. 1958-ban gobelintervekkel megnyertem egy pályázatot. A gobelinkészítés technikájával akkor még egyáltalán nem voltam tisztában. Akkor tanultam meg, amikor első munkámat készítettem. Gyönyörű, de nehéz időszak volt. Mindennap feljártam az Állami Gobelinszövő Műhelybe, ahol a szövőnőkkel együtt dolgoztunk.
A textilművész nem maga szövi a munkáit?
Van, aki igen, csakhogy én nem vagyok textilművész, bár valóban így szoktak nevezni – nagyon nem szeretem ezeket a skatulyákat. Festő vagyok és grafikus, aki nem papíron vagy vásznon, hanem falikárpiton próbálja megosztani mondanivalóját a világgal. Ugyanakkor csak magamban bíztam, pontosan azt akartam a kárpiton látni, ami a fejemben volt. Ezért nagyon pontos karton műhelyrajzokat készítettem, ami „kottaként” szolgált a szövéshez. Más nem készít ilyet, talán a grafikus bújik elő belőlem, amikor nagy élvezettel rajzolom a kartonokat. Megtanultam persze szőni is, és sokat kísérleteztem új technikákkal. Nagyon tisztelem a szövőket. Óriási munka elkészíteni egy kárpitot!
Az ötvenes, hatvanas években szenvedélyesen terveztem gobelineket, és embertelen energiákat fektettem abba, hogy a megfelelő gyapjút és festéket szerezzem meg az elkészítésükhöz. Sikerült a legnehezebb műfajt kiválasztanom, de úgy gondolom, hogy a sok befektetett munka nem vész el; értékben és mondanivalóban benne van az elkészült műben.
Hajnal Gabriella életművében több korszak bukkan fel, a maga jellegzetes színeivel, figuráival, vagy éppen nonfiguratív motívumaival. A korai kárpitokon a fiatalság derűje és harmóniája tükröződik, később egyre szűkebb határok közé szorítja önmagát a művész. Ennek a korszaknak termései a kék-piros kárpitok. A népmesék alakjait idéző figurákat bibliai témák váltják fel, majd megjelennek a leegyszerűsített fejek, szövegek, vonalak. Igazi fordulópontot jelentett az 1969-ben Lausanne-ban megrendezett nemzetközi falikárpit biennálé, amelyre egyedüli magyarként kapott meghívást.
– Elámultam, amikor megláttam a külföldi művészek modern alkotásait. A biennálé hatására egy állami megbízatásra nonfiguratív kárpittervvel álltam elő, ami nem nyerte el a szaklektor tetszését. Borzasztóan elkeseredtem, mert szerettem volna ilyen stílusban tovább haladni, de az akkori hazai körülmények ezt nem tették lehetővé. Akkor az kezdett el izgatni, hogy hogyan lehet minél szűkebb keretek között, a technika adottságait kihasználva létrehozni valami újat. Igazi kihívásnak éreztem azt a gyönyörű, de nehéz feladatot, amit magam szabtam magamra. Sok pénzbe került a tervek leszövetése. Meseillusztrációkat, plakátokat készítettem, de legjobban a levelezőlapok rajzolása jövedelmezett. Ezt a munkát is élveztem.
Talán nem sokan tudják, hogy az Ön volt férje Kass János grafikusművész, lányuk Kass Eszter festőművész. 2007-ben közös kiállításuk is volt a Hegyvidék Galériában.
- Még a Mafirt-nél dolgoztam, amikor a kezembe került egy kiadvány, ahol Janó egy plakátterve is szerepelt. Annyira megtetszett, hogy meg akartam ismerni a készítőjét. Ebből lett a házasság 1952-ben, ami sajnos nem tartott életünk végéig, de most is jó barátságban vagyunk. Eszter, akárcsak én, egészen kicsi korától állandóan rajzolt, és hamar megmutatkozott a természet iránti vonzalma is. Ő az Iparművészeti Főiskola textil szakára járt, ugyanakkor remekül festett. Egy darabig textiltervezőként dolgozott, majd visszatalált a festészethez. Csodálatos képei vannak, amelyekhez egyéb motívumok mellett a növényvilágból is merít ihletet.
2009 nyarán a Gödöllői Királyi Kastélyban gyönyörű életmű-kiállítása volt. Ez azt jelenti, hogy új alkotásokon már nem dolgozik?
Keveset dolgozom, aminek részben a korom az oka, részben a mostani körülmények. Valahogy „nincs benne a levegőben”. Grafikai munkát azért nem csinálok, mert ma már mindenhol a számítógépes grafikát használják, amit – szégyenszemre – már nem tanultam meg. Amit pedig most a festészetben díjaznak, abban nagyon kevés izgalmasat látok. Rendszeresen eljárok kiállításokra, és várom a csodát. Mert a művészet igazi csoda. Ritkán ugyan, de azért szoktam vele találkozni!