Tündérvilág a nyolcadik emeleten

Ahogy beinvitál nyolcadik emeleti kis lakásába, kicsit úgy érzem magam, mintha valamelyik képébe csöppennék. A kisebb-nagyobb tárgyakkal telerakott szoba nem hat rendetlennek, inkább a Gross-képekre annyira jellemző tündérvilágot idézi. Fejünk felett egy kalitkában két picike madár csivitel, a vitrinben és a polcokon apró mozdonyok sorakoznak.
— Nagyon szeretem a madarakat és a vonatokat. A vonatok iránti vonzalmam régi keletű — emlékszik vissza a művész. — Tordán születtem, gyerekkorom javát Nagyváradon töltöttem. 1947-ben átszöktem Magyarországra, évekig nem tudtam hazalátogatni. Később Bulgáriába utaztam egy képzőművészcsoporttal. A vonatra Nagyváradnál felszálltak a szüleim, és ott találkozhattam velük először kilenc év után. Ez is egy szép emlék a vonatokról.
Már itthon jó barátságban voltam Kondor Bélával és Pilinszky Jánossal, sokszor feljöttek hozzám. Kondorral órákig vonatoztunk, de Pilinszkyt untatta, ő csak nézett minket, és várta, hogy hagyjuk már abba.
Gross Arnold a szülői házból hozta magával tehetségét. Édesapja rajztanár és festőművész volt, sokat festettek együtt, főleg akvarelleket. A főiskolás évek alatt leginkább Rembrandt és Dürer rézkarcai voltak rá nagy hatással. Egyéni stílusa már az ötvenes években kialakult: egészen új módon, újfajta rézkarcokat kezdett készíteni. Addig jobbára fekete-fehér lenyomatok tükröződtek a papíron, Gross Arnold viszont a szivárvány minden színében pompázó varázslatos világot mutat nézőjének.
— Ezért tudtam megmaradni — kacsint cinkosan. — A fekete-fehérből annyi másolatot csinálhat bárki, amennyit akar. Senki nem mondja meg, melyik az eredeti. Nálam nincs két egyforma kép. Erről eszembe jut, hogy annak idején Amerigo Tot adott nekem egy nagyon szép litográfiát. Ráírta, hogy 1/10, azaz a tíz példányból, ami ebből készült, ez az első. De adott egy másikat is, hogy vigyem el Barcsay Jenőnek, és arra is ráírta, hogy 1/10. Hadd örüljön — mondta.
Barcsay elismerte Gross Arnold művészetét.
— Nagyítóval nézte a képeimet — nevet az idős mester —, mert nem akarta elhinni, hogy egyetlen nyomat lett felfestve. Azt hitte, több nyomatot tettem egymásra. Az én szakmámban nemcsak az az érdekes, hogy mit rajzolok le, hanem az alkotás technikai oldala is.
Szinte lehetetlen felsorolni, a világ hány pontján fordult meg, hány városban mutathatta meg senkivel össze nem téveszthető, aprólékosan kidolgozott alkotásait. A hatvanas és hetvenes években önálló kiállítása volt Tokióban, Amszterdamban, Triesztben, Helsinkiben, Krakkóban, Stockholmban, Brüsszelben, Újdelhiben, Londonban, Kölnben, Rómában, Athénben, Hamburgban és Los Angelesben.
— Engem elsősorban városképeimről ismernek. Sokat festettem Brüsszelben az ottani főteret, Rómában a Spanyol Lépcsőt, Firenzéről, Amszterdamról, Indiáról is készült kép. 1957-ben néhány magyar képzőművész kollégámmal Grúziában jártunk. A fővárosban, Tbilisziben egy olyan helyre bukkantam, ami engem Óbudára emlékeztetett. Le is rajzoltam, ebből született a legnagyobb rézkarc, amit valaha készítettem. Három éve a római Magyar Akadémián volt kiállításom, oda egykori kollegáim, barátaim, Kondor Béla és Szabó Vladimír munkáit is elvittem. A mostani kiállításomon csak tájképek láthatók. Nyolcvan tájkép. Még egészen kezdő koromban készítettem egy tájképet, amelynek a tetején, fent a sarokban egy angyal volt az égen. Mondták, hogy vágjam le, mert különben nem fogadja el a zsűri. Le is vágtam, de előtte nyomtam magamnak egy angyalos példányt. Most mind a kettő látható. A kiállításra több régi lemezt is újra nyomtam, más festékkel, más papírra. Van, amelyik szebb, mint újkorában.
— Szabó Vladimir, Kass János, Würtz Ádám, Rékassy Csaba, Reich Károly… — sorolja pályatársait Gross Arnold, miközben előveszi könyvét, és rajzolni kezd, bal kézzel. — A mi generációnk olyan volt a képzőművészetben, mint Puskásék a futballban. Sajnos, már alig él valaki közülük.
Közben elkészül a rajzos dedikáció, amelynek vidám kis virágfigurájában magamat vélem felfedezni. A művész keze nyomán így én is a mesevilág részévé válok, bár lehet, hogy csak ez irányú vágyamat vetítem e mosolygós napraforgó-arcra.

Péter Zuzsa
(2009)