Mindig volt nála ceruza és papír

— Édesapám csodálatos ember volt. Aki ismerték, azok emlékezetében egy mindig mosolygó ember képe maradt meg. 1900-ban született, és tizenhat évesen már arra kényszerült, hogy családfenntartó legyen. Apja a bécsi Burg testőreként dolgozott, ezért édesapám egy ideig Ausztriában járt iskolába, de nagyapám korai halála miatt Magyarországon folytatta a gimnáziumot, és közben magántanítványokat vállalt, akiket felkészített az érettségire. Ebből a keresetből segítette édesanyját és négy testvérét. Érettségi után azonnal behívták katonának, de közben lehetősége nyílt jogot tanulni. 1923-ban szerezte meg a jogi diplomát, majd beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, ahol megismerte édesanyámat.

Ő is művész volt?
Édesanyám rajzot és ábrázoló geometriát tanított. Az otthonunkon meglátszott, hogy két művészember lakik benne. Édesapám is tanárként kereste a kenyerét, és bár csodálatos festményei vannak, életében nem volt lehetősége ezeket kiállítani. Gyerekkoromban lakásunkban gyakran összegyűltek a művészek, és én mindig élvezettel hallgattam beszélgetéseiket: irodalomról, festészetről, zenéről és a mindennapi élet dolgairól. Vitáik sokszor éjfélig is tartottak. Ezeknek az együttléteknek a háború vetett véget.

Hogyan vészelték át a háborús éveket?
Édesapám tagja volt a Szentgyörgyi Albert-féle ellenállási mozgalomnak, mert nem tudta elviselni az embertelenséget, honfitársai megkülönböztetését és üldöztetését. A Várban a házat, amelyben laktunk, szétlőtték az ostrom alatt. Édesapámat a nyilasok elhurcolták, életét egy volt tanítványának köszönhette. A háború után már csak óraadó tanárként dolgozhatott, és művészként sem engedték érvényesülni.

Milyen volt Deák János mint festőművész?
Mindig volt nála ceruza és papír, számtalan portrét rajzolt a családról és a tanítványairól. Nagyon szeretett utazni, kirándulni. Útjairól vázlatokkal tért haza, és a látottakat akvarell formájában dolgozta fel. Jellegzetes utcasarkok, kapualjak, a tenger, a hegyek voltak kedvenc témái, lefestette a híres mostari hidat és a Szajna-parti antikváriusokat. Akvarellista volt, de szeretett kísérletezni. Készített rézdomborítású kis képeket, ex-libriseket, ikonokat. Életében nem tudta megmutatni műveit, ez számára fájdalmas volt. Ezért örültem, hogy 1996-ban sikerült egy életmű-kiállítást szerveznem az OTP Bank Galériában. Sokan eljöttek, hogy megtekintsék a tárlatot. Akkor Csavlek András festőművész ezekkel a szavakkal nyitotta meg a tárlatot: „A képek értéke vitathatatlan, bravúrosan kezelt akvarellek. A rárakódott idő távlatából nem porosodtak, hanem gazdagodtak, dokumentumértékűek.”

A művészetek szeretete generációról generációra tovább öröklődik a családban. A festő dédunokája, Laczkovich Borbála régész diplomája mellett ma a Várfok Galéria munkatársa, illetve a Spiritusz Galéria vezető művészettörténésze. Számára is fontosak és értékesek Deák János alkotásai.
— Dédapám akvarelljei azokat a városrészleteket jelenítik meg, amelyekben mindennapjait élte — mondja Borbála, aki elsősorban a szakember szemével nézi a festményeket. — Ez a rendkívül személyes életérzés tükröződik festményein, így a befogadó a képek előtt állva részesül abban az élményben, amelyet maga a művész is átélt. Egy-egy utcarészlet, egy kávéház, egy jellegzetes látkép — mintha időutazásban lenne részünk. Az akvarelleken a háború előtti és utáni helyszínek hangulatát érzékelhetjük.
A művész képeibe saját belső nyugalmát komponálta, nagy figyelmet fordítva azokra a részletekre, akár jelentéktelennek tűnő elemekre, amelyeknek különleges hangulatformáló jelentőségük van, mint például a Gül Baba utca macskakövei, vagy látképein a messziségben kirajzolódó épületek formája. Ezáltal teremti meg azt az energiaáramlást, amely képes létrehozni a művész és a befogadó közötti bensőséges kapcsolatot.
Akvarelljeinek karakterisztikus részleteit nagyon finom, apró, de lendületes ecsetvonásokkal dolgozza ki. Erőteljes festői világot hoz létre, ahol a színek és árnyalatok gazdagsága, a fények, a fény-árnyékhatások és a visszatükröződések kapnak jelentős szerepet. A fény-árnyékhatások kontrasztját a színek finom harmóniája ellensúlyozza, amellyel létrehozza jellegzetes képi világának egységét. A Margit körút esős utcai jelenetén, a járdát elöntő vízben visszatükröződő, esernyőt a fejük felé tartó járókelők felidézik a francia kortárs Henri Cartier-Bresson fotóriporter híres fényképét, amelyen egy férfialak hatalmas lépéssel ugrik át egy pocsolyát, amelyben alakja tükröződik. Ezek a fényhatások és reflexiók töltik meg igazi élettel az akvarelleket, akár egy fényképet, miközben festőisége teljes mértékben megmarad.
Képein azt a látványt örökítette meg, ami a járókelők szeme elé tárul ma is. Kilátást a budai várból a parlamentre, a II. kerületi Gül Baba utca meredek lejtőjének tetején állva látható margitszigeti fák lombkoronáját. A helyszínek ma is felismerhetőek az évek múlása ellenére, így válnak festményei akár egy fotóriportert is meghazudtoló dokumentumértékű képekké, magas színvonalú művészi élményt képviselve.
Péter Zsuzsa