|
|
Törött fülű kis üvegkancsóval léptem be Czinkota János üvegcsiszoló ajtaján.
„Velencei üvegfúvók kézi munkája, nézze a sok buborékot, attól a feszültség az
anyagban” – szólt a gyors diagnózis.
S míg hümmögve forgatta a türkiz karafot – mint megtudtam, ez edénykém becsületes
neve – körbenézhettem a csöpp üzlet zsúfolt polcain. Csiszolt ólomkristály kehelytől
fúvott üvegvázáig, öntött jósgömbig van itt minden. Színek és formák, stílusok
és korok kavalkádja. Királykék tál fodrozódik öblös bordó szépség mellett, nyurga
opál váza a súlyos hamutartó társaságában. Cifra dísztárgyak, javításra váró míves
régiségek. És szinte mindnek története van.
A kecses olajosüveget például egyetlen ezüstpántból kellett újravarázsolni. Ennyi
maradt belőle az idők során, ezt hozta be a tulajdonosa. Ám a nyakat övező ötvösmunka
az értő szemnek elárulta: szecessziós asztali fűszeres készlet darabjáról van
szó. Korát és arányait az épen maradt részből lehetett kikövetkeztetni. Szakkönyvek
is segítettek, és elkészült a filigrán kiöntő. De itt gyógyult a mélylila tónusú,
különös formájú íves-szögletes váza is. A mester a talpára fordítva mutatja a
metszett feliratot: Moser, Karlsbad. A rangos műhelyből a múlt századelőn kikerült
munka jellemzője az aranyozott fríz a görög mitológiai jelenettel, és a szinte
feketébe hajló lila szín. A rögtönzött bemutatóból azt is megtudom, hogy speciális
technikával „hámozással” készítették a darabot, innen a sokszögletű forma, amihez
szögletes talp dukált.
Vendéglátóm olyan átéléssel sorolja a patinás üvegtárgyak titkait, hogy ha nem
mondaná is, látnám: ez a szenvedélye. Járnak is hozzá visszatérő megrendelők nemcsak
itthonról; Amerikába, Svédországba, Dél-Afrikába is eljut a keze munkája. Egyszer
hazánkban járva a japán kereskedelmi küldöttségnek megtetszettek a művei, és száz
csiszolt ólomkristály borospoharat rendeltek. Hogy mi a kedvenc motívuma? A népszerű
szudéta-minta. Tanácstalanul nézhetek, mert magyarázólag hozzáteszi: a függőlegesen
futó párhuzamos nagy éles vágásokról, s a baccaratról, a tizenhat ágú csillagról
ismerhető fel, ami fölül zárja a díszítést.
A vitrin polcain talpas poharak díszszemléje. Kérdezni se merem, melyik milyen
műfajt képvisel. Elég, ha tisztázzuk, mitől „ólom” a kristály: az olvadt üveghez
adott 24 százalék ólomoxid tartalma miatt. Ettől fehérebb, csillogóbb az anyaga,
s a belőle készült pohár sokkal szebben cseng koccintáskor a „sima” káliüveg pohárhoz
képest.
És a színek! Ki hinné, hogy ez a semmivel össze nem keverhető királyi kékség,
ami olyan jól áll az üvegnek, a kobalttól kapja árnyalatát. A zöld a krómtól,
a sárga az urániumtól. Az izgalmas rubinvörös pedig tiszta aranyat rejt. Ez tehát
a legdrágább színezési eljárás.
Hallgatom az üvegek históriáját, s azon tűnődöm, mi mindent halmoz fel egy szakma
évtizedek alatt. Meg hogy mitől lesz egy fiatalember éppen azzá, ami. Egykettőre
megtudom: a pályaválasztás a véletlen műve volt.
– A szüleim hivatalban dolgoztak. Én meg nemigen tudtam, merre menjek. Pont érettségi
előtt költözött a szomszédunkba két parádi üvegcsiszoló fiú. Összebarátkoztam
velük is, a munkájukkal is.
67-ben kezdett, s amint elégedetten mondja: mindig maszeknál dolgozott. Korán
szabad kezet kapott. Egy időben a jó nevű Haas & Czjzek megrendelésére mintákat
csiszolt a parádi hutából kikerült nyers ólomkristályokra. A megbízáskor azt kérdezte,
milyen mintát kérnek, „amilyet akar” – volt a válasz. Megszokta az önállóságot.
Saját műhelyt 82-ben nyitott a Vízivárosban. Azóta e tenyérnyi helyen munkálkodik
s megszámlálhatatlan tárgyat készített, javított. Egy-egy „bonyolultabb esetnél”
összedolgozik régebbi tanítványával is. Izgalmas régiségből persze kevesebb akad.
Hogy mi kelendő manapság? Az üvegékszer, a bizsu. A polcon szériában gyártott
nippeket, lézeres-hologramos csecsebecséket is látok.
– Ne is beszéljünk róla, – legyint – tudja, nekem az a munkám, amit megrendelnek.
És pontosan úgy meg kell a legkommerszebb darabot is csinálnom, mintha koronaékszeren
dolgoznék.
Az üveg meg, törékeny természetű jószág, mindig szükség lesz a javításra. Kérdezem
a mestert, van-e utódja. Fejét rázza.
– A fiam más pályára ment, és én is lassan befejezem. Nyugdíjba készülök.
Négy évtized az öntött, fúvott, préselt, csiszolt, ragasztott üvegek közt. Vajon
mit visz magával? Hányféle pendülő, csendülő hangon szólalt meg az áttetsző anyag?
Hányféle árnyalatban játszottak a színei? Milyen letisztult, nemes, milyen szokatlan,
bohém formák bukkantak elő? Az ő titkuk marad.
Sándor Mária
|
| |