„A művészi hivatás kegyetlen hullámverés”

  – Egy Máltán élő magyar hölgy, a Képzőművészeti Szakközépiskolát végzett és most művészeti menedzseri feladatokkal foglalkozó Adél Stahlmayer-Kardar meglátta egy művészeti magazinban egy képemet, amelynek kapcsán a cikk szerzője tett egy félmondatnyi utalást a caravaggiói festészetre. Caravaggio maga is járt Máltán (oda menekült egy elfajult verekedést követően), és a La Valletta-i székesegyház részére több festményt is készített. A kapcsolódás adott volt, így született meg Adél fejében az ötlet, hogy kiállítást rendezzen a festményeimből.

Az Ön munkái engem a régi korokra emlékeztetnek.

− Relatív, hogy mit nevezünk réginek vagy újnak, hiszen nagyon avíttnak tud hatni tíz-húsz évvel ezelőtt készült mű is, és ugyanakkor elképesztően frissnek, jelenértékűnek sok száz évvel ezelőtti művek egész sora. Manapság különben sincsenek olyan szigorú paradigmák, mint mondjuk a lírai absztrakt volt a nyolcvanas évek végén, az irányzatok egymás mellett léteznek. A realista ábrázolás, főleg a hetvenes évek hiperrealizmusához hasonlító, fénykép alapú festészet pedig reneszánszát éli. Ez valószínűleg összefügg a képi kultúra fejlődésével, talán még az egyre élethívebbé váló videójátékok megjelenésével is. 

A kiállítás címe In The Wake of Caravaggio (Caravaggio nyomdokain).

−A cím kicsit félrevezető. A képek készítésekor (húsz nagyméretű munkámat vittük ki erre a kiállításra) szándékosan nem idéztem meg az itáliai festőt, nem ő ihlette műveimet. A helyszín viszont nagyon tetszett, és nagyon jól helyezték el a festményeket: egy koncentrált területen, de nem egy térben. Ahogy vezet az út az állandó tárlat helyszínein, időnként az én dolgaimba botlik a látogató. Jó volt ott látni a képeket.

Hogyan kezdődött festőművészi pályája?

− Mint minden kisgyermek, én is nagyon szerettem rajzolni, csak én nem hagytam abba. A középiskola utolsó éveire már egyértelművé vált, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. A főiskolán Gerzson Pál volt a mesterem, akinek sok hálával tartozom. A családunkban nem voltak művészek, az egyik anyai dédapám rajzolt nagyon szépen, aminek tárgyi bizonyítékai is megmaradtak. Elsősorban ornamentális, szecessziós stílusban készített illusztrációkat. 

Nem lehet könnyű manapság festőművésznek lenni.

− Nagyon sokan vagyunk ezen a pályán, és csak egy szűk réteg mondhatja el magáról, hogy művészetéből meg is tud élni. A többiek (köztük én is) tanítással, illusztrálással, díszletfestéssel és egyéb hasonló elfoglaltságokkal egészítik ki a jövedelmüket. A művészi hivatás kegyetlen hullámverés: felkapja az embert, felviszi a csúcsra, és amikor már úgy érezné, hogy beérkezett, elejti. 

Ennek tükrében még nagyobb sikernek számít a máltai felkérés.

− Nem tudom, hogy vannak vele mások, de én állandó konfliktusban vagyok a már elkészült képeimmel. A siker pedig, még ha kérészéletű is, csak a már elkészült képek alapján képzelhető el. Nem felhőtlen az örömöm, amikor munkáim kikerülnek a műteremből, mert nem olyannak látom őket, amilyennek szeretném. 

A tökéletesre törekszik?

− Az ember akkor jár el helyesen, ha kiadja magából a maximumot, ha a tőle telhető legjobbat nyújtja egy-egy munka elkészítése során. Senki, még a sok díjjal kitüntetett „nagyágyúk” sem lehetnek biztosak abban, hogy a jövő ítélete hogyan csap vissza életművükre. Az idő tisztító munkája során elválik az ocsú a búzától, csak azt nem tudhatjuk, hogy mi hogyan ítéltetünk majd meg.

PÉTER ZSUZSANNA