Küzdeni az emelkedővel, önmagunkkal

Testnevelést tanít a második kerületi Gustav Eiffel Francia Iskolában, akvarelljeit pedig már több budai galériában kiállították. A közel negyed százada hazánkban élő Jean-Marie Cadorral magyarul beszélgettünk, aki az interjú végén ezt írta könyvébe, amit ajándékba hozott: Kellemes volt a találkozás. Remélem, hogy jól fogsz kirándulni velem a nagy Európában. Amitiés…

Régóta él Magyarországon, megmaradt franciának, vagy van már egy magyar énje is?
Normandiai, budai, tatai, és egyúttal európai vagyok. Magyarországra a szerelem hozott, 1986 óta élek Budapesten. Fiatalon bejártam a környező országokat. Kíváncsi voltam a kelet-európai kultúrára, irodalomra. Nyaranként gyakran utaztam át Magyarországon, és mindig úgy éreztem, itt szép az idő, kedvesek az emberek. Szerettem a színeket: a kékeket, a zöldet, a pirosat; minden érdekes, édes volt, mint a Balaton. Akkoriban ismertem meg a feleségemet. Mindketten testnevelést tanítunk a Máriaremetei úti francia iskola gimnáziumában.
Bár sok minden megváltozott azóta, hogy ide kerültem, szeretek itt élni, sportolni, tanítani. Az a munkám, ami az álmom volt. Testnevelőnek egyébként kicsit művész vagyok, könnyelműen bánok néha az idővel. Vannak, akik lenézik – sokszor értelmiségiek is – a testnevelő tanárokat, én büszke vagyok a munkámra. Úgy érzem, nem csak értem, érzem is, hogy egy gyerek mit miért tesz.
Említette, hogy budainak is tartja magát...
Szeretem a budai életet, csaknem húsz éve lakom a Hegyvidéken, és munkám Máriaemetéhez köt. Vidéki környezetben nőttem fel, szükségem van a zöldre, a csendre. Budán jó levegőn sétálhatok, egyik kedvenc helyem például a város legmagasabb pontján álló János-hegyi Erzsébet-kilátó. Másik nagy örömöm, hogy gyönyörű helyeken biciklizhetek. Ha sok a hó, sível megyek munkába – 24 kilométeres túra oda-vissza – de egyébként mindig kerékpárral közlekedek. Buda ezt is adja nekem.
Mindig is szeretett biciklizni?
A kerékpár az emberiség egyik legjobb találmánya. Mindenhová eljuthatunk vele, és az is elgondolkodtató, hogy az első és a mostani kétkereűek között a lényegét tekintve szinte nincs is különbség. Más kérdés, hogy mire használjuk. Azt nem tekintem teljesítménynek, ha valaki doppinggal ér el eredményeket. Aki versenyszerűen kerékpározik, annak muszáj teljesítményfokozó szereket szednie ahhoz, hogy sikert érhessen el. Lenyűgöz a Tour de France, de elszomorít, hogy minden alkalommal doppingbotrányok tarkítják. Ha versenyzel, és nem vagy első, senki vagy, már a másodiknak sem nagy dolog lenni. Pedig a sport alapvetően játék. Nagyon sok sportágban kipróbáltam magam, atletizáltam, diszkoszt dobtam, fociztam, futottam, és nagyon szeretek síelni is. A biciklizés viszont szenvedély. Bármire képes vagyok, ha bicikliről van szó, így kerekeztem el Budapesttől normandiai szülővárosomig Alençonig.
A szenvedély és, gondolom, a honvágy is közrejátszott, hogy belevágott ebbe a hosszú útba.
Több mint kétezer kilométer a távolság. Amikor a családomnak bejelentettem, azt hitték, viccelek. Messze szakadtam anyukámtól, akinek sokáig egyetlen támasza voltam édesapám halála után. Úgy érezte, egyedül maradt. Azzal vigasztaltam, hogy egyszer majd eljövök, és mint kiskoromban, az udvarra biciklizem, és jól megpuszilgatom. Amikor nekivágtam az útnak, senki sem akarta elhinni, hogy tényleg Normandiába indulok. Biciklibajnok fiam azzal ugratott, hogy másnap értem jön kocsival, és „összeszed”. Tíznaposra terveztem az utat, de mivel végig „víz alatt” mentem, szembe széllel, két nappal tovább tartott. Naponta kétszáz kilométert tettem meg. Precíz terveket készítve edzettem egy éven át az indulás előtt. A Duna mellett akartam kerékpározni, hogy lássam azt a helyet, ahonnan a folyó ered. Nem volt olyan nap, amikor úgy éreztem volna, hogy kár volt belevágni. Csaknem négyszáz településen haladtam keresztül. A városokról, emberekről, az utamról könyvet írtam. A címe: „Hja, Kiskirálynőm, ha így állnak a dolgok, …elmegyek én édesanyámhoz!” A kötetet szeptember végén mutatták be a Francia Intézetben.
Melyik volt a legemlékezetesebb része az útnak?
Varázslatos tájakon bicikliztem. Vittem magammal akvarellt, lefestettem őket. Nagyon sok a jó emlék, az egyik például Besançon, ahol feleségem várt rám. Az utolsó, a leghosszabb szakasz is nagyon szép volt, illetve az út vége, amikor találkoztam anyukámmal. Mama nagyon örült, és én is annak, hogy így látom. Apukám is eszembe jutott, úgy éreztem, büszke lett volna rám. Persze voltak negatív élmények is, de ezek eltörpültek a jók mellett. Németországban éreztem, hogy nem mindenki örül a vizes biciklis turistának. Egy badeni fogadóba például nem engedtek be. Egyébként mindenhol kedvesen fogadtak, ha útbaigazítást kértem, szívesen segítettek.
Említette, hogy vitt akvarellt, de mi fért még a hátizsákba?
Sátor, matrac, hálózsák, ruha, telefon, étel, szerszámok, hitelkártya, személyi igazolvány. Mint a csiga cipeltem a házamat, velem együtt 88 kilogrammot nyomott az alumínium versenybiciklim. De befért a fényképezőgép is, mindig magamnál hordom.
A művészet és a sport ugyanolyan fontos számomra, egyik nélkül sem tudnék élni. Franciaországban, képzőművészeti főiskolára is jártam, festő szakra, de abbahagytam. Ezután kerültem a testnevelési főiskolára. A képeimet egyébként több helyen kiállították már, legutóbb a Várfok Galériában. Januártól a fotóim a Francia Iskolában láthatók majd.
Tanárként sem tétlenkedem, az osztályomnak egy-két napos kirándulásokat, az iskolában október elsején futást szervezek a hidegkúti focipályán. És a családommal, három nagy gyerekünkkel is szeretünk közösen túrázni.
Külföldön élő rokonai is eljönnek ezekre a kirándulásokra?
Minden évben, most nyáron testvéremnek és barátainak terveztem egy nagy tíznapos túrát: jártunk a Balatonnál, a Dunakanyarnál, a zebegényi művésztelepen, útba ejtettük feleségem szülővárosát, Tatát, és megnéztük Budapest nevezetességeit, például a Parlamentet, a Millenárist. Tavaly a Déli csatornánál bicikliztünk, Franciaországot fedeztük fel.
Barátokkal is szokott túrázni?
A normandiai furcsa ember. Ha egyszer csalódok a barátomban, nem tudok megbocsátani. Így aztán kevés barátom van, a barátság számomra a legkomolyabb dolgok közé tartozik. De azért mindig van olyan barát, aki elkísér…
-nzsa-