Emlékek a Boncz-asztalról

  – A Pasaréti út legvégén található Szabó Lőrinc Két Tannyelvű Általános Iskola és Gimnáziumban végeztem középiskolai tanulmányaimat. Szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, hiszen legszebb iskoláséveimet itt éltem át. Édesapám – elsősorban saját, nem túl jó élményei miatt – sem az oktatási rendszert, sem a szülői értekezleteket nem kedvelte. A Szabó Lőrincben azonban kivételt tett: tisztséget vállalt az iskolaszékben. 

Gyakran jártunk a „Pénzügyőrre” ebédelni, hol édesapámmal, hol iskolatársaimmal. Az étterem közel volt, finomak és olcsók voltak az ételek. A megfizethetőség mellett a jó hangulat miatt jöttünk ide. Az étterem igazi „élménygyűjtő” hely volt, tele ismerősökkel, kedves, érdekes emberekkel – meséli Boncz Géza idősebbik fia. – Ebédidőben rendszerint telt ház volt, ezért a pincérek a hatékony kiszolgálás érdekében összeültették a vendégeket, így gyakran tettünk új ismeretségre szert. Ilyenkor édesapám automatikusan poénokat kezdett mesélni, ami jelentősen megnehezítette az evést, ugyanis mindenki a hasát fogta a nevetéstől.

Boncz Dániellel közben a vendéglátó egység egyik asztalához telepedünk, és átnézzük az étlapot.

– Édesapám valódi gourmand volt. Imádott enni, odavolt a jó ételekért. Szegedi gyermekkora ízeit kereste később is. A magyaros konyha állt a legközelebb a gyomrához, kedvence a rántott hús és a rántott sajt volt. Főleg a pörkölteket és a frissensülteket kedvelte. Brassói aprópecsenye, pacalpörkölt, cigánypecsenye… ezek biztos befutók voltak nála. Olykor kísérletezett, kipróbálta a konyhafőnök ajánlatát; a jófajta leveseket különösen szerette: lehetett az hús- vagy „erőleves egy kézzel, súlyzóval” – idézi mosolyogva apja egyik halhatatlan poénját Dani, aki egy szegedi csínytevést is felidéz. – Történt egyszer, hogy apa a város egyik leghíresebb éttermében vacsorázott. A szomszédos asztalnál valaki Gundel palacsintát evett, amelyet flambírozva tálaltak. Amikor apa meglátta a lángoló desszertet, lekapta a falról a poroltót, és eloltotta a „tüzet”, nem kis derültséget okozva ezzel.  

Az édességek közül a „Pénzügyőrön” Bonczék a vargabélesre esküdtek, melyet Dani elmondása szerint itt „legendásan jól” készítettek. A sok finomságot persze illett lemozogni, ezt a Boncz família hol elméletben, hol gyakorlatban tette meg. – Sosem voltunk nagy sportrajongók, de nagy ritkán előfordult, hogy a közeli sportpályák lelátójáról megnéztünk egy-egy edzést – folytatja Boncz Dániel. – Sétálni nagyon szerettünk. Főleg a Pasarét környékén, de volt, hogy egészen a Hűvösvölgyig elmentünk. Közben jókat beszélgettünk, ilyenkor csak úgy röpült az idő. Apa amúgy sem szeretett egy helyben ülni. Úgy dolgozott, hogy elindult a városba sétálni, útközben buszjegyekre, papírfecnikre írta fel a gondolatait, aztán összerendezgette és szöveggé formálta a feljegyzéseit. Mestere, Szilágyi Gyuri bácsi bölcsességét követte, aki azt mondta: a téma az utcán hever, csak észre kell venni. Apa poénjait mindenki szerette, sosem írt bántó szövegeket. Ha vitriolos paródiát írt valakiről – túlzás nélkül állíthatom –, az az illető számára felért egy Kossuth-díjjal. Édesapám csodálatos örökséget hagyott rám. Arra tanított: mindig nézzem a dolgok jó oldalát. Megtanultam tőle, hogy a humor orvosság, amely mindenen átsegíti az embert.  

Az idősebbik Boncz fiú számára annyira meghatározóak voltak a „Pénzügyőrön” töltött kellemes órák, hogy egyik főiskolai vizsgamunkája témájának is az éttermet választotta: paródiát írt élményeiről. – A novellát 2001-ben írtam egykori tanáromnak, Szűcs Gábornak, akihez szépírásra jártam. – Daninak 2007-ben jelent meg édesapjáról szóló könyve, Ilyen a Boncz! címmel.  

Bár Boncz Géza idősebbik fia jelenleg Pesten lakik, rendszeresen meglátogatja édesanyját a Fillér utcában. Elmondása szerint örök szerelmének tartja Budát, különösen a második kerületet. Amennyiben Magyarországon fogja leélni élete hátralévő éveit, itt a Pasarét környékén szeretne lakást venni.  

Miközben interjúnk a vége felé közeledik, a pincérnő jelzi, hogy hamarosan zárnak. Fizetünk, vesszük a kabátot, elbúcsúzunk Boncz Géza nagyobbik fiától, és kilépünk az utcára. A levegő hideg, de lelkünkben melegség támad. Megfogadjuk: szívünkben örökre megőrizzük ezt a beszélgetést, akárcsak Boncz Géza halhatatlan emlékét.

Vass Krisztián–Winkler Márton

BONCZ GÉZA (1944. OKTÓBER 20. – 2000. OKTÓBER 21.) 

„1944-ben, Nagybányán születtem, mint Dák csecsemő. Édesanyám még idejében meghallotta a jövő szavát, és hamarjában visszajöttünk Magyarországra. Szegedre, ahol rövid gondolkodás után elkezdtem cseperedni. Nem volt küzdelmes gyermekkorom. Mindent megkaptam: kanyarót, diftériát és szamárköhögést. Tanulásvágyam szinte mohó volt. Az elképzelhető összes iskolát kijártam, ami a városban létezett. Majd magánúton befejeztem őket. Iskolába járás alatt pattant ki belőlem a humorérzék. Pálpusztai a katedrán, pasztával ápoltam le a táblát, zsíros kenyeret raktam az éhező hangszóró belsejébe, zsebtükröt tettünk a rajztanárnő alá, és örömmel vettük tudomásul, hogy aki visszamosolyog ránk, az nem a mi hajunk. Végzettségem a legmagasabb műszaki, azaz 192 centis vagyok, és Műszaki kereskedő. Ezalatt csendesen csordogált a levelező gimnázium. Közben voltam: betanított munkás, raktári segédmunkás, NIKOTEX munkás, és néha voltam még moziban is. Aztán eljött 1974, a Magyar Rádió I. Humorfesztiválja, ahol befértem a legjobb három közé. Mestereim Marton és Szilágyi, de imádom még a jó, erős, húslevest is. Zeneszeretetemet Édesapámtól örököltem. Fütyülök a politikára. Aztán 1980-ban betévedtem egy Zsuzsa nevű gyümölcsösbe. Az első gyümölcs 1981-ben érett be, Dániel néven. A másik, de ugyanolyan édes gyümölcs 1983-ban Gáborként hullott az ölünkbe. Most ott vagyok, ahová szívem mélyen mindig vágytam. Ott, ahol örökké süt a Nap… Maradok tisztelettel: Okl. Bonczgéza. Mottó: Az élet elszáll, mint a viadukt. (Matuska Szilveszter).”