Nyolc év a könyvtárban

Bibó István jogászt és politikust az 1956-os forradalomban betöltött szerepéért ― a harmadik Nagy Imre-kormány államminisztere volt ― életfogytiglanra ítélték, majd 1963-ban az amnesztiával szabadult. Ezt követően volt munkatársától, Dányi Dezsőtől a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár akkori igazgatójától értesült a könyvtári munkalehetőségről, majd Erdei Ferenc és Ortutay Gyula közbenjárására és Kállai Gyula egyetértésével tudományos munkatársként a könyvbeszerzési osztályon helyezkedhetett el a könyvtárban, ami akkor nagy szó volt, hiszen büntetett előélete és politikai megbélyegzése miatt ennél többre nem számíthatott ekkor Bibó István.

―Számos szállal kötődünk a II. kerülethez, családunk lakott a Retek, a Berkenye és az Orsó utcában, magam pedig az alap- és középfokú tanulmányaimat az Áldás utcai iskolában és a Rákóczi gimnáziumban végeztem ― hangsúlyozta a jelenleg a Margit körúton élő ifjabb Bibó István művészettörténész, aki a rendszerváltást követően újraindítója volt a kerületi Baár–Madas református gimnáziumnak, ma pedig a Sylvester János Protestáns Gimnázium nyugdíjas igazgatója.
—Emlékszem arra is, hogy édesapám örült, hogy a közelben sikerült állást kapnia, mégpedig a Statisztikai Hivatal könyvtárában. Mivel akkor egyetemre jártam, gyakran ugrottam be hozzá, és még a mai napig is ellátogatok a KSH Könyvtárba, ha szakkönyvekre van szükségem. Hozzáfűzte: a könyvtárban töltött évekről édesapja mindig jó érzéssel emlékezett, kollégáival is jó viszonyt ápolt.
Bibó István visszaemlékezéseiben például így írt: „A könyvbeszerzési részleg dolgait intéztem, amit a könyvtárakban csúnya magyar szóval szerzeményezési munkának neveznek: egy munkatárssal dolgoztam vezetői cím nélkül, és bár nem voltam szakmabeli statisztikus, azt hiszem, egészen jól belejöttem.”

Munkaköréhez ugyan nem tartozott közvetlenül, de elvállalta például egy pinceraktár több ezer kötetes nemzetközi statisztikai és közigazgatási gyűjteményének rendezését is, amelyet szoros határidőre kellett elvégezni. „Volt úgy, hogy késő délutánig folytatott túlmunka után, még sötét este újból visszamentem a bezárt pincébe, az ablakon át bemásztam, valami rendeznivalót sorba raktam, valamit a holnapi munkához megnéztem, előkészítettem” ― emlékezik Bibó a könyvtári évekre.
Gyakran annyi könyvet nézett át és szortírozott egymaga, hogy még öt-hat ifjú kolléga is nehezen tudott vele lépést tartani. Fizetése 2500 forintról indult, majd a francia és német felsőfokú nyelvvizsgával emelkedett 3000 forint körülire. Ifjabb Bibó István ugyanakkor elmondta, hogy a könyvtári munka lehetőséget adott édesapjának arra, hogy a napi kötelező elfoglaltság mellett saját, politikatudományi kutatómunkájával is foglalkozhasson. A könyvtári beszerzéseknél olyan kiadványokra is szert tudott tenni az intézmény, amelyhez más úton nem tudott volna hozzájutni. Ifjabb Bibó István elmondta azt is, hogy több jelből is érzékelték, szabadulását követően a hatalom szeme sokáig édesapjára szegeződött, sőt, még a hentesüzletbe is érdeklődő tekintetek kísérték, de több munkája még így is eljutott a vasfüggönyön túlra.
A feszített munkatempó és a börtönben töltött évek egyaránt hozzájárultak Bibó István 1967-ben bekövetkezett szívrohamához, amelyet követően még visszatért a Statisztikai Hivatal könyvtárába, ahonnan 1971-ben, 60 évesen vonult nyugdíjba.
Bibó István a magyar jog- és politikaelmélet egyik legnagyobb hatású tudósa volt. Különösen a jog kényszerrel és hatalommal való összefüggése, a nemzetközi szankciók, a nemzetközi jogerő és a nemzetközi bíráskodás problémája, a hatalmi ágak elválasztásának elmélete, a közép- és kelet-európai politikai fejlődés torzulásai foglalkoztatták. Munkái, többek között A magyar demokrácia válsága (1945), A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946), Az államhatalmak elválasztása egykor és most (1947), A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme (1947), Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948), Az európai társadalomfejlődés értelme (1970–71) ― fontos részévé váltak a magyar eszmetörténetnek.
Bibó István 1979 májusában bekövetkezett haláláig a fennálló hatalommal szemben csöndes és határozott távolságot tartott, feddhetetlen erkölcsössége és tudományos teljesítménye által az ellenzéki értelmiség példaképévé vált.