Focista álmokat szőtt, sikeres kézilabdázó lett

Bencsik Ottó, egykori válogatott kézilabdázó, az utóbbi kategóriába tartozik. Harmincnyolc évig élt a XII. kerületben, hogy azután a másik harminchetet itt, a II.-ban élje le. Előbb a Csalogány utcában lakott, majd a Lövőház utca következett, onnan a Lipthay utcába költözött; egy évtizede a Szász Károly utcában van az otthona. A kiváló sportember január 22-én ünnepelte 75. születésnapját.
– Három fivérem volt, az Ugocsa utcában laktunk, bátyáimat követve kezdtem sportolni. Felváltva játszottam labdarúgó- és kézilabdacsapatokban. Bár kéziben végül a válogatottságig jutottam, ha őszinte vagyok, bevallom: mindig is inkább focizni szerettem volna.
Elvileg erre is megvolt a lehetősége, hiszen a Fradi edzéseit is látogatta egy ideig, majd a Beszkárt csapatánál játszott. Aztán megfordult a BVSC-ben is, ahol együtt játszott Tichy Lajossal is. Végül mégis a kézilabdánál maradt.
Először a Budapest-bajnokságon szereplő (egyébként mai napig a Hamzsabégi úton működő)  Fürst-garázs együttesében játszogattam. Közben több éven át párhuzamosan a labdarúgással is kacérkodtam. 1956-ban végképp eldőlt, hogy marad a kézilabda. Az Autóbusz csapata ugyanis kiadott az Építőknek, majd 1957 tavaszán a junior válogatottba hívtak, és ősszel aztán már a legjobb felnőtteknél is számításba vettek. A nemzetközi szaktekintély, Cséfay Sándor volt a kapitány, ám őt is „megették” az uralomra törő játékosok.
1958-ban már a − világbajnokságon 7. helyen végzett − magyar válogatottban is pályára léphetett.
Nagy élmény volt a nemzeti együttesben szerepelni a németországi vb-n. A selejtezőket Magdeburgban, a döntőket pedig Berlinben játszották. Én kétszer léphettem akkor pályára, és szerencsémre mindkétszer győztes együttesben játszhattam. Izlandot 19-16-ra győztük le, a 7. helyért vívott meccsen pedig Jugoszlávia ellen 24-16 volt az eredmény a javunkra.
A válogatottban 1962-ig számítottak a játékára, az élvonaltól pedig 1967-ben köszönt el.
Három első osztályú csapatban fordultam meg: az Építőkben, az Elektromosban és a Budapesti Spartacusban. A későbbi pályafutásom szemszögéből nézve két edzőt emelnék ki. Az Építőkben Csicsmányi Árpád, a Spartacusban pedig Horváth Jenő volt a mesterem. Nemcsak jó szakemberek voltak ők, akik sokat és keményen követeltek, hanem emberséges lelkek is: mindig megértően álltak a játékosokhoz. Ami az eredményeket illeti, a Spartacus volt a legsikeresebb: négyszer voltunk bajnoki ezüstérmesek, a Magyar Népköztársasági Kupát pedig öt alkalommal vittük haza. Annak ellenére, hogy sikeres kézilabdázó, jegyzett játékos voltam, máig sajnálom, hogy nem lettem labdarúgó. Még huszonnyolc évesen is meghívtak a Vasasba − próbajátékra − egy krisztinavárosi grundról, de az akkori edző, Kárpáti Béla végül nem küldött pályára.
Sportpályafutását edzőként folytatta.
Amikor megtudtam, hogy az élvonalból akkor kiesett Goldberger női csapatához edzőt keresnek, éltem a lehetőséggel. Három hónappal később a bajnok Ferencváros ellen, a kupadöntőben, a félidőben még vezettünk.
1968-ban azután visszakerültek az NB I-be, ahol kilenc évig irányította a „Golit”.
Kétszer bejutottunk az MNK döntőjébe, később azonban elfáradt a kapcsolat. Szerencsémre megint hívtak, az akkor éppen bajba került Várpalotához, akikkel az NB I/B-ben a − korábban soha el nem ért − hatodik helyig jutottunk. Ezután következett a Vasas (férfiak), a VOSE (nők), a BHG (férfiak és nők), majd ismét a Goldberger, végül pedig a BHG (nők).
Két részletben majdnem tíz évet töltött a BHG-s nőknél, akikkel az élvonalban bronzérmet is szereztek. 1999 óta viszont nem vállalt komolyabb megbízatást. Hogyan telnek a nyugdíjas évek?
Kívülről és tisztes távolságból figyelem a mai magyar sportéletet. Korábban a fiam focikarrierjét igyekeztem segíteni. Megvallom, a legújabb kori kézilabdázás nem tetszik nekem. A mostani játékosok először gladiátorok − és csak azután kézilabdázók. A sok külföldi vendégjátékos jelenlétének pedig végképp nem örülök, hiszen ők kiszorítják a fiatal magyar tehetségeket, akik közül azután sokan idő előtt abbahagyják a játékot, mert elvesztik a kedvüket.
Kép és szöveg: Jocha Károly