Pasaréti Pagony

 A presszó pompás teraszán itt-ott kőszobrok állnak, olyan hanyagsággal mint az Epreskertben. Bálintot – ahogy Micimackót a Százholdas Pagonyban – , mindenki ismeri és barátjaként üdvözli, legyen az vendég, vagy az utcában sétáló idős bácsi.
Hogy talált rá erre a mesés helyre?
Itt születtem, a presszó fölötti lakásban nőttem fel. A fafödémes ház 1892-ben épült, a kerület egyik legrégebbi épülete. A családban korábban nem volt vendéglátós, én sem annak készültem. Édesanyám az ÁNTSZ-nél dolgozott, édesapám műszerész, jómagam kommunikáció-művelődésszervező szakon végeztem. Nem sokkal azután, hogy megkaptam a diplomám, biciklizés közben elütött egy autó, több műtéten átestem. Az orvosok azt mondták, maximum 12 kilót bír majd el a kezem. Dühös voltam az egész világra, nem tudtam, mihez kezdjek, de be akartam bizonyítani elsősorban magamnak, hogy többre vagyok képes.
Először szó sem volt presszóról, arra gondoltam, hogy a ház alatt bútorkereskedést nyitok, ennek a helyét barátaim segítségével alakítottam ki. Ezután az esélytelenek nyugalmával felkerestem egy nagylelkű úriembert, egy bútorkereskedőt, Knopp Jánost. Ismeretlenül beállítottam hozzá, és a huszonévesek bátorságával megkérdeztem, segít-e nekem bútorkereskedést nyitni, úgy, hogy egy fityingem sincs.
Szimpatizált velem, kiderült, hogy a fia pont egykorú velem. Szó nélkül berendezte a kereskedésemet felvidéki parasztbútorokkal, lócákkal, tékákkal (faliszekrényekkel), asztalokkal. Belevágtam, de mondanom sem kell, az üzlet nem akart beindulni. Végül be kellett látnom, hogy ez a szakma nem nekem való. Rájöttem viszont arra, hogy a hely remek presszó lehet. Kis idő elteltével már nem csak a barátaim jártak a kereskedésbe, hanem a környékbeliek is. Egyre többen néztek be és ültek le beszélgetni, egy kávéra, vagy italra, a gyönyörű bútorok között pedig mindenki jól érezte magát.
A bútorokat megtartottam, és azóta „törlesztettem” barátomnak. A törzsvendégeim sokszor meglepnek valamivel, volt miből válogatnom. Ajtókat, cserépkályhákat adtam cserébe a baráti segítségért, amiért mindig hálás leszek.
Bálint ezután egy kereskedő lelkesedésével végigmutatta a szebbnél szebb antik tárgyakat, amelyek a presszóját díszítik. Először az 1920-as években készített Bergmann-ventillátorokhoz vezetett büszkén, majd az antik gyertyatartókat, és a plafon alá felszerelt kovácsoltvas korlátot mutatta meg. Nevetve megemlítette, hogy a vécében pedig gyönyörű Zsolnay falidíszek vannak. És ha már a kincseknél tartunk, a kertben gyönyörű szobrok állnak… Mindegyiknek külön története van. A kőszobrok közül az egyik Ferenc József idejéből való, egy másik Árvai Ferenc alkotása, aki a Széna téri 56-os emlékművet készítette, és Nemes Attila kőfaragó művei is megtalálhatók itt.
– Minden érdekel, szép tárgyaim vannak itt is, otthon is. A presszó dekorációját főleg a környékbelieknek köszönhetem, akik egy kicsit otthonuknak érzik a kávézót. Egy úriember például annyira szeret idejönni, hogy örömet szerezzen, hozott egy boroskancsót egy hagyatékból. Ha valamelyik vendégem utazik, sokszor lep meg valamilyen apró szuvenírrel. Minden ajándékra büszke vagyok, értékesek számomra, hiszen azt jelzik, megbecsülnek a vendégeim, ahogy én is őket. Büszke vagyok rájuk, megtisztelő, hogy bizalommal fordulnak hozzám.
A presszóból valószínűleg többet is ki lehetne hozni, már csak az épület adottsága miatt is, de nekem a profiton kívül ugyanolyan fontos, hogy jól érezzem magam ezen a helyen. Vagyis a több bevételért nem vagyok hajlandó akárkit beengedni. Ha egy vendég azért jön, hogy kulturáltan jól érezze magát, gyönyörű környezetben, azt szeretettel, barátként fogadom. Balhét viszont nem tűrök. Akik idejárnak, megbízhatóak, tolerálják például, ha este a szomszédok miatt nem lehet ordítozni. A kezdet kezdetén a Budenz utcai gimnazisták fedezték fel a kuckót – törzsvendégeim emlegetik így a presszót – , közülük ma is sokan visszajárnak. Sokféle rendezvényt tartottak már nálam: szülinapi bulikat, ballagást, halotti tort, keresztelő utáni ünnepélyt. És hát a kiállítás-megnyitók, nem véletlenül presszó és galéria a hely neve...
Kik állíthatnak ki nálad?
Nem cenzúrázok, az a művész, aki szeretne, bátran keressen fel, előbb-utóbb lehetősége lesz rá. Minden hónapban más kortárs művész képei lógnak a falon. Állított már ki Bodoni-Dombi Zsolt és Incze Mózes festőművész, Schneider Izabell író, festő, Léna Szancova festőművész, a Nimród fotóstúdió művészei, illetve szobrokból is nyílt már tárlat, Kézdi Lóránt díszlettervező unokái a művész néhány kisplasztikáját állították ki nálam. Állandó Viszockij-estek hallhatók, az orosz kultúrház rendezésében, Viczai Péter Viszockij- kutató és Haller László, az ELTE balti tanszékének vezetője, nyugdíjas professzor közreműködésével.
A presszón kívül másra is marad ideje?
A családra mindenképp, másfél éves fiam Botond második szerelmem, az első pedig a feleségem. Ő is a kerületben dolgozik, jógaoktató. Mivel a presszó 11-kor nyit, előtte a családommal vagyok, utána jöhet a munka, ami nem csak a kiszolgálásból áll. Folyamatosan próbálok fejleszteni, nemrég fejeztük be – szomszédom segítségével – a terasz hátsó részén a fapavilon építését. Sok barát, vendég segít minden ilyen munkában, ezzel együtt nagyon szeretnék már egy olyan főállású alkalmazottat, aki sajátjának érzi a presszót, és ha lát egy csikket, kérés nélkül felveszi. A vendéglátást ehhez szeretni kell, én imádom. Nem mondom, eleinte féltem attól, hogy majd nagyon behatárolja az életemet, és talán nem is vendéglátósként akarok megöregedni, de most nagyon élvezem a munkám.
A pulton mindig ott a magyar zászló?
Igen, nem véletlenül. (Itt alakult annak idején a Frisslevegő, és a Hegyvidéki polgári kör.) Remélem, a választás után könnyebb lesz majd a vállalkozóknak. Azoknak, akik egy közösségért dolgoznak, mint én a pasarétiekért. Minden egyes kerületben szükség lenne ilyen helyekre, ahol értékelik, ha nem a „műanyag nyugat, a plázahangulat” köszön vissza, hanem valami értékesebb.
-nzsa-