A legszárazabb műfajtól a Szeretet-versekig

A „Szeretet-versek” című, a magyar irodalmat Balassi Bálinttól Márai Sándorig felölelő, önálló irodalmi estjével járja az országot. Adyligeti otthonában találkoztunk vele, ahol versekről, a szép beszédről, a népszerűségről és a filmezésről beszélgettünk.

Évtizedeken keresztül láthatták a nézők a Magyar Televízióban, egy ország ismerte. Nem volt nehéz otthagyni a képernyőt, és lemondani a népszerűségről?

1994-ben a hazai történelem hozta így. Magam döntöttem. Az idősebb korosztályból mai napig vannak, akik rám köszönnek. A hírszolgáltatás a legszárazabb műfaj, harminc évig voltam a Híradó és A Hét munkatársa. Mint a háborúban – ez az idő duplán számít. Bár voltak nyugodalmasabb időszakok, mégis mindennap bizonyítanom kellett, ez rengeteg munkát jelentett és sok utazást. A családom keveset látott. Ezzel együtt szerettem, jókedvvel dolgoztam, és igyekeztem megőrizni politikai függetlenségemet. Pedig annak idején nemcsak az számított, hogy mit tesz az ember az asztalra, hanem például az is, hogy mit válaszol arra a kérdésre, hogy „Honnan jöttél? Vagyis, hogy az apád párttitkár vagy pap?” Az enyém pap volt. Mindig büszkén emlegetem, hogy a gyóni paplakban születtem, ahol – a méltatlanul elfeledett – Gyóni Géza költő is, akinek az édesapja szintén evangélikus lelkész volt. Örülök annak, hogy a II. kerületben parkot neveztek el Gyóni Gézáról a közelmúltban.

Beleszületett a költészet szeretetébe?

Bele is nőttem, hiszen Petőfi szülőhelyén, Kiskőrösön 5 éves koromtól cseperedtem felnőtté. Mindig humán érdeklődésű voltam, gyerekkorom óta szeretem a verseket. Amikor a gimnáziumban feladtak öt-hat memoritert, én legtöbbször kétszer annyit mondtam el és „csak úgy” megtanultam a Toldit is. Felnőtt fejjel újra rátaláltam a versekre, televíziós pályafutásom utolsó éveiben már felléptem előadóművészként. Ezután a polgári és egyházi közösségek, az iskolák kézről kézre adtak. Békés megyétől Sopronig sok vidéki városban jártam. Az első estemet Kiskőrösön tartottam, az ötvenedik fellépésem Zebegényben volt, a legutóbbi pedig Győrben. Szívesen megyek, nagyon fontos, hogy az emberek halljanak szép verseket, gondolatébresztő alkotásokat. 

Miért nevezi Szeretet-verseknek?

A szeretet hiánycikk az egész világban, ezért választottam az est témájául és címéül. Szeretetet csak szeretettel lehet pótolni. Ezek a versek sokszor sokféleképpen beszélnek a szeretetről, még ha egyik költőnek sincs ilyen című költeménye. Három nagy téma köré épül az előadás: a szeretet-szerelemről szólnak az első csokorba tartozó versek, a következő részben az Istenszeretetről, a hitről mesélek, és végül a hazaszeretetről szóló költemények zárják az estet. Három gyertyát viszek magammal, amikor az egyik részből a másikba érek, gyertyát gyújtok. Az asztalt Gyóni- és Petőfi-kötetek díszítik. Utóbbi költőt a legnagyobbnak tartom. Huszonhat évesen halt meg, több mint hatszáz verset írt, nagyszerű kerek életművet alkotott nagyon rövid idő alatt. Mi mindent írhatott volna még, ha megérte volna az Arany János-i öregkort! De ezeken kívül Vörösmarty, Arany, Kölcsey, Reményik, Ady, Juhász Gyula, Nagy László, Márai és Wass Albert művei is szerepelnek a repertoáromon.

Fiatalok is eljönnek az estekre?

Kevesen. Pedig örülnék, ha minél gyakrabban hallanának szép magyar beszédet, amit a televíziókból csak legritkábban hallanak. A fiatalok a számítógép előtt csak a rövidített szavak és a tőmondatok használatában válhatnak jártassá, ezért köznapi fogalmazásuk szűkszavú, színtelen. Mert hisz a szókincs csak sok olvasással, verstanulással gyarapodhat, régi igazság ez. Ha valaki később mégis olyan pályát választ, ahol szüksége van a szép beszédre, mindenképp arra biztatnám, hogy menjen el beszédtanárhoz. Sokan nem gondolják, de néhány hónap gyakorlással meg lehet tanulni szépen, érthetően beszélni, ami bizonyos foglalkozásoknál alapkövetelmény.

Ha jól tudom, Ön többek között a szép beszédet is tanította.

Igen, de nem azzal kezdtem tanári pályafutásomat. Amikor otthagytam a Magyar Televíziót, nem sokkal utána felkért a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog-és Államtudományi Karának alapító dékánja, dr. Zlinszky János, hogy tanítsak médiajogot. Óriási kihívás volt, gyakorlatilag fel kellett építeni egy új tantárgyat. „Beköltöztem” az Országgyűlési Könyvtárba, hogy megírjam a tanításhoz feltétlenül szükséges jegyzetet. Egy év felkészülés után kezdtem tanítani, röviddel utána az egyetem Bölcsészettudományi Karán is. Csaknem hét évig maradtam ott. 

A színészi pálya sosem vonzotta?

Dehogynem! Rég volt, de büszke vagyok rá, hogy 1964-ben filmszerepet kaptam Szabó István első játékfilmjében. Az Álmodozások korában együtt játszhattam Bálint Andrással, Halász Judittal, Sinkovits Imrével. Annak idején Szabó a Magyar Rádióban is tartott szereplőválogatást, részt vettem a próbafelvételen, és beválogatott. Így találkoztam a színészmesterséggel, nem volt előzménye, és folytatása sem. De a filmkészítéssel kapcsolatban maradtam, hiszen a Híradó mellett dokumentumfilmeket is írtam, rendeztem. Az Országjáró című műsorba forgattam anyagokat, utoljára pedig hét éve az 56-os Magyarok Világszövetsége kért föl, hogy a történelmi esemény 50. évfordulójára készítsek filmet. Kikötötték, hogy 56 perc legyen. Magam forgattam, készítettem az interjúkat, írtam és mondtam alá az összekötő szöveget. Elkészült az Ilyen nagy dolog a szabadság? című dokumentumfilmem, amelynek Nagykovácsiban volt a bemutatója. A Lakitelki Filmfesztiválon különdíjat nyertem vele, amelyet Zsigmond Vilmos világhírű, Oscar-díjas operatőrtől vehettem át, aki a díjkiosztón külön, őszinte elismerését fejezte ki a filmért.

Novák Zsófi Aliz

A Chinoin Gyógyszergyárban 1955-től segédmunkásként, később laboránsként dolgozott. A Magyar Rádió bemondója lett, majd a Magyar Televízióba került. l969-től a TV Híradó szerkesztője, műsorvezetője. 1975-ben az ELTE Állam és Jogtudományi Karán felsőfokú képesítést szerzett. Dolgozott A Hét című műsorban, és több dokumentumfilmet is készített. A Magyar Rádió határon túli magyarokhoz szóló „Szülőföldünk” című adásában évekig a Napi Krónika szerkesztő-műsorvezetője. l984-től parlamenti tudósító, 1991-től a Parlamenti Napló szerkesztőségvezető főmunkatársa, felmondásáig, 1994-ig. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának c. egyetemi docense, sajtó- és médiajogot tanított hét éven át.