A gyerekeknek az örömöt nem a tárgyi dolgok adják

Előfordult már vele, hogy a karácsonyi csomagbontás közben szólalt meg a telefonja, mert egyik pártfogoltjának éppen akkor volt szüksége támogatásra. Dr. Máttyus Anna gyermekpszichiáterrel beszélgettünk, aki idén elnyerte a Richter Aranyanyu Díjat.

Február óta dolgozik a János Kórház Gyermek és Ifjúságpszichiátriai Rehabilitációs Osztályán, amely az Ali utcában található. Hány gyermeket tudnak itt fogadni?
Összesen 25 ágy van az osztályunkon, általában a 3 és 18 éves kor közötti gyerekeket fogadjuk, de van 20 éves fiatal is nálunk. Sajnos, létezik egy óriási fekete lyuk az egészségügyben, a gyermekpszichiátriában. Eddig a 14 év fölötti fiatalok közül a súlyosabbak (zárt osztály-igényűek) a felnőtt pszichiátriai osztályokra kerültek, ami önmagában traumatikus élmény volt számukra. A helyzet pedig tovább romlott – úgy tudom, hogy december elsejétől nincs hova menniük Budapesten, mert felnőtt osztály nem vehet fel 18 év alattiakat. Mi egy részüket tudjuk fogadni, ha nem súlyos ön- és közveszélyesek vagy drogbetegek.
Úgy láttam, hogy vannak az osztályon olyan betegeik, akik itt laknak.
Ez a rehabilitációs osztály előnye: ha szükség van rá, akár egy évig is nálunk maradhatnak. Most éppen egy fiatal lány fog tőlünk egy közeli iskolába járni, mivel a családja nagyon nehéz körülmények között él vidéken. Fokozatosan, a beilleszkedésével párhuzamosan, el merjük engedni a kezét. Azt hiszem, ez lenne az igazi segítség számára.
Ön az egyetlen orvos az osztályon. Kevés a gyermekpszichiáter?
Egyrészt kevés, másrészt nincs elég státusz, miközben egyre több a beteg. Szerencsés vagyok, mert több kollégám is hajlandó arra, hogy – honorárium nélkül – egyeztessek vele a gyerekekről. A segítségükkel pedig felelősségteljesen igyekszünk ellátni őket. Ezen a területen nagyon fontos a csapatmunka.
Milyen betegségekkel találkozik a leggyakrabban?
Sok a viselkedészavaros, agresszív gyerek. Egyre elterjedtebb a kortársbántalmazás. A siker és a dicséret hiánya rossz önértékeléshez, depresszióhoz vezethet. Mostanában sokan fordulnak hozzánk étkezési zavarral, anorexiával, bulémiával. Egyre több a valamilyen módon – sokszor szexuálisan – bántalmazott gyermek is. A többségük esetét vizsgálva kiderül, hogy a szülők maguk is áldozatok voltak gyermekkorukban.
Hogyan tudnak segíteni?
Különböző terápiákkal, és ha szükséges, akkor gyógyszert is adunk. Az egyéni terápiák során sokat beszélgetünk a gyerekekkel, ugyanakkor a hiperaktív, impulzív gyerekeknél, ha feszültek, akkor nem erőltetem a beszélgetést. Futnak egy kört az udvaron, kicsit sportolnak, és máris nyugodtabbak. Ők képtelenek órákon keresztül egy helyben ülni és figyelni. Ha büntetés, megbélyegzés helyett mozoghatnának, akkor kevesebb lenne az alacsony önértékeléssel küzdő, depressziós iskolás.
A tanárok tudnak erről?
Ha szükséges, a pedagógusokkal is felvesszük a kapcsolatot. De a legfontosabb, hogy a szülők megértsék, mi is a gyermekük problémája. A fő célunk az, hogy javítsuk a gyerekek és a szülők közötti kommunikációt, ez elengedhetetlen a gyógyulásukhoz.
Mikor követnek el hibát a szülők?
Nem feltétlenül hibáznak. Minden gyereknek más adottságai vannak, saját tapasztalatból is tudom. Vagyis akármilyen jó próbál lenni egy szülő, nem tud mindegyik gyermekére, minden helyzetben ugyanazzal az érzékenységgel reagálni. Ez nem baj. Ha szereti és megpróbálja megérteni, meghallgatni a gyerekét, és nem magát akarja rázúdítani, akkor már jó szülő. De a helyzetet sokszor nehezíti, hogy a szülőknek sincs jó szülői vagy nagyszülői mintájuk. Így nagyon tudatosnak kell lenniük ahhoz, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat. Sajnos, a média se segíti a szülőket.
Mire gondol?
A kamaszok – hogy csak egy példát említsek –, akik koruknál fogva példaképeket keresnek lépten-nyomon, beteg, anorexiás modelleket látnak a reklámokban. Mindig elmondom nekik, hogy ezek az extra vékony hölgyek sajnos nem lehetnek igazi nők, nincs normál női ciklusuk, és nem lehet kisbabájuk. Szomorú, hogy még a patikákban is előfordult ilyen nőt ábrázoló étrend-kiegészítő reklám, kértem, hogy szedjék le, hiába. Ezek azt sugallják a gyerekeknek, hogy így lesznek tökéletesek. Miközben az anorexiával küzdők nyolc százaléka tíz éven belül meghal. Magasabb a halálozási szám, mint a depressziónál. Nem szabad a fiatalokat ilyen hazug reklámokkal leönteni!

Néhány perce beszélgetünk, de már ketten jelezték, hogy várják. Mikor megy ma haza?
Sokáig dolgozom, és igazán szabadságot is nehezen vehetek ki, hiszen egyedül vagyok orvos, csak engem tudnak hívni a betegek, ha baj van. Karácsonyi csomagbontás közben is szólalt már meg a telefonom, és igen, felvettem, felveszem. Ha egy beteg azt kérdezi, mit tegyen, mert bevett egy gyógyszert, nem várhat a válaszra. A családomnak természetesen nem könnyű helyzet ez, de remek gyerekeim vannak, megértik – mind a heten –, hogy nem tehetek mást. A legfiatalabb fiam 9 éves, a legnagyobb fiam maga is orvos, ő már 27 éves. Sajnálom, hogy ő is olyan elfoglalt, mint én, nem tartom normálisnak, hogyha este nyolckor hívom, szinte minden alkalommal az a válasz, hogy „később, Anya, mert beteget veszek fel”.
Együtt van a család karácsonykor?
Természetesen, ez egy különlegesen fontos ünnep számunkra. De a közös vasárnapi ebédeken is mindannyian együtt vagyunk. Édesanyám, sőt, a szomszéd néni is csatlakozik hozzánk, mert már nem élnek a hozzátartozói. Nekem ezek a közös együttlétek jelentik az ünnepet. De nem csak nekem. Amikor mélyebbre kerülünk egy terápiában, és megkérdezem a betegemet, hogy melyik az a boldog pillanat, amelyre szívesen emlékszik vissza az életéből, akkor a válasz mindig a családdal, barátokkal kapcsolatos. Még soha senki nem mondta azt, hogy önmagában egy ajándék volt élete emlékezetes eseménye. A gyerekek szívének az örömöt és a békét nem a tárgyi dolgok adják, hanem a szerető figyelem. Könnyen beleesünk abba a hibába, hogy felvásároljuk a játékboltot a gyerekeinknek, de közben nem jut idő arra, hogy beszélgessünk velük.
Tudják ezt ésszel a szülők, mégis szeretnék, ha a gyerekük megkapná a trendi játékokat.
Hajszoljuk magunkat újabb, drágább tárgyakért, és mégsem vagyunk boldogok. Pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy egymás valós szükségleteire figyeljünk, és akkor mi magunk is sokkal jobban éreznénk magunkat. Édesanyámtól – aki szintén gyermekpszichiáterként dolgozott – nagyon sok fontos dolgot tanultam, amit igyekszem a családomnak továbbadni. Mai napig emlékszem például, hogy az ünnep idején az ágyán halomban álltak a kisebb-nagyobb csomagok. Ezek nem a család ajándékai voltak, hanem olyanok, amelyeket rászoruló ismerősöknek gyűjtött.
Megtartotta ezt a hagyományt?
Igen, és újakat is kitaláltam. Nem szerettem, ha az adventi naptár csokit rejtett. A gyerekek viszont igen. Beleegyeztem, hogy csoki legyen a meglepetés, de cserébe én is kértem valamit. Aki kivett egy csokit, annak a helyére kellett tennie egy jócselekedetet. Mai napig őrzöm a cetliket, amelyekre a gyerekeim felírták a jótetteiket. Talán egy napon megkapják őket ajándékba. Családi hagyomány a nagycsalád is. Sok testvérem van, és mindig is szerettem testvérnek lenni. Megtapasztaltam, hogy milyen jó, ha sok ember van együtt! Tudtam, hogy ha családom lesz, én is sok gyermeket szeretnék. Teljesült a vágyam. Sikerült a férjemmel úgy nevelnünk őket, hogy számukra mindig természetes volt az, hogy az elesetteket segítsék, hogy odafigyeljenek egymásra. Mit kívánhatnék még?
Honnan van ereje ahhoz, hogy mindenhol ott legyen, mindenhol megfeleljen?
Nem tudok mindenhol ott lenni, állandóan rohanok, a családommal is sokkal kevesebbet vagyok együtt, mint szeretnék. A férjem is gyakran szóvá teszi, hogy állandóan csörög a telefonom, és teljesen igaza van. Bízom bennük, és ez erőt ad. Nem estem kétségbe például, amikor a fiam felhívott a hegy tetejéről, hogy „anya, nézd meg, hogy megkötötted-e a biztosítást, mert baleset ért, és hívnám a mentőhelikoptert”. Megkötöttem, ő hívta a helikoptert. Hallottam a hangját, ez megnyugtatott, és úgy éreztem, hogy igen, megoldja, minden rendben lesz. Ha a lányommal éppen fontos dolgokról beszélünk, és félbe kell szakítanom, mert a betegem keres, akkor tudom, hogy megtehetem, a gyerekem megérti, a betegnek viszont rendelkezésére kell állnom, mert ő egyedül nem boldogul.

A családja tölti fel energiával.
Igen, ők, és a hit. Minden héten szakítok arra időt, hogy egy órára bemenjek a templomba, és csendben imádkozzak.
Különleges hobbikra, gondolom, nem jut idő.
Apró rituálékra azért igen. A Szamos Marcipán kávézójában már megismernek, hozzák a kávét és az isleremet, ha meglátnak. Esténként gyakran olvasok, orvosi szaklapokat és könyveket.
A II. kerületben nőtt fel?
A VIII. kerületből jövök, budai otthonunkat a testvéreimmel örököltük. Először a nővérem lakott benne, majd mi költöztünk ide. Őszinte leszek, nekem Budát meg kellett szoknom, eleinte idegennek éreztem magam. Arra is rájöttünk a férjemmel, hogy nem szeretnénk a gyerekeinket elit iskolába járatni és különórákkal terhelni. Fontos a tudás, de a lelki dolgok sokkal fontosabbak. A gyerek maradjon gyerek, ne csináljunk belőle kis felnőttet. Nagyon sok gyerek szorong a rápakolt terhektől és a szülők elvárásaitól. Átlagos iskolába járattuk-járatjuk őket, és úgy érzem, jól tettük. Megállják a helyüket, és olyan értékrendet vallanak, amelyre büszkék lehetünk. Novák Zsófi Aliz