Étel és irodalom

Bizonyára sokan ismerik Örkény István Apróhirdetés című örökzöld egypercesét: „Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.”  - valami ilyesmi történt F. Nagy Angélával is.

– Itt éltünk Istvánnal, ide született a második gyerekünk. A válásunkkor leválasztottuk a lakást, de ez a két szoba a két gyerekkel és az új férjjel már nagyon kicsinek bizonyult. Elcseréltük egy nagyobb, Mese utcai lakásra, amelyet viszont (miután ismét elváltam és a gyerekek kirepültek) már túl nagynak éreztem. A fiam javasolta, hogy keressek magamnak egy megfelelőbb lakást, ő szívesen lakna a Mese utcában. Elmentem egy ingatlanoshoz, elmondtam az igényeimet, ő pedig harmadikra elhozott ide, a régi lakásomba.

Előtte is a II. kerületben éltek?

Amikor Örkény Istvánnal összeházasodtunk, az Andrássy úton laktunk a jugoszláv nagykövetség mellett. 1950-ben egyszer csak két úr kopogott be hozzánk. Az AVH-tól jöttek, és két hetet adtak nekünk, hogy elhagyjuk a lakást, ami azért kellett nekik, mert onnan átláttak a jugoszlávokra. Felajánlották, hogy oda költöztetnek minket, ahová csak akarjuk. Egy arisztokrata származású barátnőm a Fillér utca tetején lakott egy 300 négyzetméteres villalakásban, és tudta, hogy ki fogják telepíteni. Javasolta, hogy vágjuk meg alaposan az ÁVH-t, vetessük meg a rózsadombi lakást, a vételárból ők majd a kitelepítés után élni tudnak. Csodálatos lakás volt, mégsem éreztem jól magam benne, ezért költöztünk le ide, a Pasarétre.

Úgy hallottam, mostanában nem új szakácskönyvön dolgozik, hanem visszaemlékezéseket ír.

Nem a nyilvánosságnak, csupán a három gyerekemnek szánom. Egyetlen unoka vagyok mindkét oldalról, velem tehát sírba száll a család története. Óriási család volt a miénk, rengeteg nagynénivel és nagybácsival, és hatalmas családi veszekedésekkel. Egymás múltját és viselt dolgait hánytorgatták fel, németre váltva a szót, hogy én ne értsem, csak az nem jutott eszükbe, hogy én is tudok németül. Értettem minden szót, és nagyon jókat kuncogtam, mert isteni történetek voltak: egy nagypolgári család összes szennyesét kiteregették.

A szülei mivel foglalkoztak?

Édesanyám egy koldusszegény arisztokrata családból származott. Úgynevezett felsőbb leányiskolát végzett, utána egy évre tanítóképzőbe járt, így az oklevelet megszerezte. Ám sosem dolgozott, csak engem nevelt. Később, az ötvenes években elvitték közmunkára zöldborsót szedni, amin annyira felháborodott, hogy előkereste a régi diplomáját, és negyvennyolc éves fejjel elment a legközelebbi iskolába. 75 éves koráig tanított, imádták a gyerekek! Haláláig őrizte legnagyobb kincsét, egy félbevágott radírt, amit az egyik kisfiú vett a zsebpénzén, és megfelezte kedves tanító nénijével. Apám felmenői parasztok voltak, ő maga meggyőződéses szociáldemokrata. Nagyon okos és nagyon szép ember volt. Az első világháború alatt lett tizennyolc éves, Bécsbe vitték testőrnek. Később szolgált a fronton is, Doberdónál tüdőlövést kapott, aminek a következményeit egész életében – 57 éves korában bekövetkezett haláláig – viselte. A háború után egy német részvénytársaságnál lett tisztviselő, majd – estin végezve az egyetemet, végigjárva a szamárlétrát – igazgató. A második világháború alatt itt bújtatta a zsidó származású munkásokat, amiért 1990-ben megkapta a Világ Igaza kitüntetést. Érdekes módon, a háború után, amikor a szovjetek átvették a gyárat, őt megtartották igazgatónak. Ez szinte példa nélküli volt. Mindennap, még vasárnap is dolgozott, mert tudta, ha hibázik, nem kirúgják, hanem lecsukják.

Ön minek készült?

Egyiptológus szerettem volna lenni, apám pedig diplomatának szánt. Végül mű­vé­szet­tör­té­net-francia-filozófia szakra kezdtem járni. Ekkor ismerkedtem meg Örkény Istvánnal, és ő nem engedte, hogy folytassam a tanulmányaimat. Azt mondta, neki feleség kell, családanya, titkárnő, lektor... Megtanított kritikusan olvasni, és minden írását először én olvastam el. Később gyógyszerészetet is tanultam az ő kedvéért. Az apósom, a híres Örkény-patika vezetője akkor már idős volt, és valakinek tovább kellett vinnie a gyógyszertárat. Ez lettem volna én, de hála istennek közben államosították az üzletet. Nem volt nálam akkor boldogabb!

Hogyan ismerte meg Örkényt?

Kiszúrt magának a buszon, amikor apámhoz utaztam a Mátrába. Öt perce sem ismertük egymást, amikor közölte velem, hogy el fog venni feleségül. Hát ekkora nevetést a Mátra hegyei még biztosan nem hallottak! Azután felutazott Pestre, egy nap alatt szerzett beutalót ugyanabba az üdülőbe, és két héten át „fűzött” engem. Minden körülmény ellene szólt: tizenhat évvel idősebb volt, elvált, író, ráadásul nem is egy Adonisz.

 

Mivel hódította meg mégis?

A szellemével, a műveltségével, a humorával. Igazi sármőr volt.

Későbbi pályáján is ő indította el.

Amikor férjhez mentem, főzni sem tudtam. Anyósom – a világ legtüneményesebb asszonya – egy szakácsnőt adott nekem nászajándékba, aki fantasztikusan főzött. Ennek azután gyorsan híre ment, és a szomszédos jugoszláv nagykövetség minden elképzelést felülmúló bérért elcsábította tőlünk. Ott maradtam egy csecsemővel és egy ínyenc férjjel, nem volt mese, meg kellett tanulni főzni. Hozzánk mindig sokan jöttek, írók, költők, festők, és én a sok alkotó ember között úgy éreztem, semmire se vagyok jó. Egy alkalommal éppen Boldizsár Iván – István egykori padtársa és jó barátja, aki akkor a Magyar Nemzet főszerkesztője volt – vendégeskedett nálunk, én pedig szabályos hisztériás rohamot kaptam: megfőzöm az ételt, megeszik, kitakarítom a lakást, összekoszolják, kimosom a pelenkát, telerakják – sikítoztam. Iván megkérdezte a férjemet: főzni tud? Az igenlő válaszra így folytatta: ha megtanítod írni is, adok neki állást. Ez a mondat döntötte el az egész életemet.

Azóta nemzedékek nőttek fel az Ön szakácskönyvein és újságokban megjelent receptjein.

Büszkén mondhatom, hogy összesen 25 könyvem jelent meg, amelyek több mint kétmillió négyszázezer példányban keltek el. A Magyar Nemzetnél öt évig dolgoztam, gasztrotörténeti cikkeket és ahhoz kapcsolódó recepteket írtam. Közben elváltam, és újra férjhez mentem. A férjemmel, egy kezdő gyógyszerkutatóval nagyon szegényen éltünk. Elvállaltam egy gépírónői állást a szabadalmi joggal foglalkozó Újítók Lapjánál, ahol hamar kiderült: ha gépelni nem is, de újságot írni elég jól tudok. Tizenhét évig dolgoztam itt újságíróként, de nem lettem hűtlen a konyhához sem: külsősként a Nők Lapja gasztronómiai rovatát vezettem 25 éven át. Ezek mellett a Medicina Könyvkiadónál voltam lektor. Éjjel-nappal dolgoztam, és eszembe se jutott, hogy könyvet írjak egészen addig, amíg Kanadából nem kaptam egy levelet egy ott élő magyar asszonytól, a Nők Lapja egyik előfizetőjétől. Azt írta, hogy szeretné megköszönni a receptjeimet, amelyeket a fiai kivágtak az újságból, és egy kis könyvet állítottak össze karácsonyi ajándéknak. Ha két kanadai kamasz meg tudja ezt csinálni, akkor én miért nem, gondoltam, és nekiálltam az első könyvemnek. Éjjel dolgoztam, amikor a három gyerek már aludt. Kettőkor feküdtem le, reggel hatkor már fel kellett kelnem. Nem is értem, hogyan bírtam. De a könyveknek szép sikerük lett, a Különleges konyha például 250 000 példányban fogyott el két hét alatt!

Olvastam, hogy minden publikált receptjét elkészítette. Ma is szívesen főz?

Minden délben eszem valami meleget, de fél óránál többet nem töltök a konyhában. Ha valami izgalmas új receptet hallok, szívesen kipróbálom. Minden karácsonykor, egészen a tavalyi évig, tizennégy személyre főztem ünnepi ebédet: spárgalevest és töltött csirkét. Gyerekkoromban mindig halat kellett enni, és azt a pap nagybátyám és én nagyon nem szerettük.

Mi a kedvenc étele?

Nagyon szeretem a francia konyhát, imádom a rákot, de ugyanúgy szeretem a lecsót is. Amikor az Újítók Lapja után a Magyar Konyha főszerkesztője lettem, rengeteget utaztam, bejártam a világot, és mindenhol nagyon jókat ettem. Szerencsére többször magánháznál laktam, ahol elleshettem, hogy mit, hogyan készít el az ottani háziasszony. Nagyon finom ételeket kóstoltam Olaszországban, de még Angliában is, Oxfordban például egy csodálatos illatos báránysültet. Mostanában sokszor veszek csirkemellet, felszeletelem, bekenem szójamártással, és beteszem a mélyhűtőbe. Azután bármikor elővehetem, egy kevés vajat forrósítok, bele a húst, ha mindkét fele megsült, cikkekre vágott almát rakok rá, és néhány percig párolom. Nagyon finom, könnyű étel, 5-10 perc alatt kész, ajánlom mindenkinek!

PÉTER ZSUZSANNA