Színész, humorista, lokálpatrióta

Akik jelen voltak, azok Őrsi Gergely polgármester és Gálvölgyi János Kossuth-díjas színművész rendkívül szórakoztató beszélgetésének lehettek tanúi a PesthidegkútON című sorozat keretében. Gálvölgyi János a tőle megszokott humorral mesélt magánéletéről, hivatásáról és nem kevés iróniával jelenlegi közéletünkről. A beszélgetésből kiderült, hogyan lett belőle színész és „hivatásos rajongó”, ahogy azt a 2022-ben megjelent kötetének címe is elárulja. A könyvvel szakmája nagyjainak állít emléket, azoknak a felejthetetlen pályatársaknak és nagy elődöknek, akikért rajongott. Mint bevallotta, az volt az álma, hogy egyszer belőle is nagy színész lesz, olyan, akit „felismernek az utcán és elájulnak”. Elmesélte, hogy a Madách gimnázium Thália stúdiójában együtt játszott Verebes Istvánnal és Szegvári Katalinnal, „és volt egy nagyon édes, pufók gyerek, aki úgy zongorázott, mint egy isten, úgy hívták, Presser Gábor”.

Azt is megtudhattuk, hogy tizenkét évesen levelet írt Kabos Lászlónak, kérte, hogy hallgassa meg, mert jól tudta utánozni. Kabos ezt meg is tette, és mert tetszett neki a produkció, egy tábla Tibi csokival honorálta. Gálvölgyi Márkus Lászlónak is írt levelet, érte is rajongott, és mások mellett őt is parodizálta a ’68-as Ki mit tud?-on, aminek egyik győztese lett.

Parodistakarrierje úgy indult, hogy gyerekkorában bábszínházat csinált, és minden nehézség nélkül tudott váltani egyik hangról a másikra. A Ki mit tud?-ra versmondónak jelentkezett, de mert abból már túl sok volt, népszerű színészek hangját utánozva parodistaként szerepelt. Felemlegette híres Rózsa György- és Isaura-paródiáit, amikért a nézők közül többen megharagudtak rá, de „áldozatai” sosem sértődtek meg, mert csak olyanokat utánzott, akiket tisztelt és kedvelt.

Gálvölgyi János Kossuth-díjas színművész

A színművészet kimagasló képviselőinek emlékét nem csak könyvben akarta megőrizni: kezdeményezte Márkus László emléktáblájának felállítását, amely után fontos szerepe volt abban, hogy Domján Edit, Jávor Pál és más színművészek tiszteletére is állítsanak emléktáblát.

Őrsi Gergely kérdésére, hogy hová tűnt a politikai kabaré, elmondta, hogy más korszakban élünk, kevesebb a derű, a jókedv és a nevetés, de nagyon dicsérte Bödőcs Tibor humorát, aki úgy beszél a közéletről, hogy „sírni kell a röhögéstől”. Rémisztőnek nevezte a gondolkodás hiányát, ami sokakra jellemző, és ez azokra a hipnotizált nézőkre emlékezteti, akikkel Thomas Mann novellájának, a Mario és a varázslónak Cipollája azt tesz, amit csak akar – ahogy azt annak idején Latinovits Zoltántól is láthatta a Thália Színház közönsége.

A polgármester érdeklődött híres bohócgyűjteménye felől is, amiről kiderült, hogy Gálvölgyinek esze ágában sem volt bohócokat gyűjteni, de ez valahogy elterjedt róla, és azóta minden premierre több bohócot is kap ajándékba. Azt is megtudtuk, hogy szeret magyar filmeket nézni, régieket és újakat egyaránt, és hallgatósága figyelmébe ajánlotta az Itt érzem magam otthon című „remek filmet remek színészekkel”.

Sok szó esett kerületi kötődéséről is. A színész igazi lokálpatriótának nevezte magát, aki több mint negyven éve pesthidegkúti lakos, és „legfőbb hobbija, hogy Budán él”. Sok helyen járt a világban, de „Máriaremeténél szebbet nem talált”. Szereti a környéket, szívesen jár vásárolni a közeli Sparba, „ott van a nyugdíjasok Las Vegasa, az üvegvisszaváltó, ott nem lehet veszíteni”.

Büszke arra, hogy sok színész, zenész, híres ember „követte” a környékre, a szomszédban élt például Schwajda György és Petrovics Emil, akinek házát később Garas Dezső vette meg. „Emlékszem, ahogy Garassal álltunk az utcánk sarkán, és megkérdeztem tőle: Dezső, ha meghalunk, szerinted melyikünkről lesz elnevezve az utca?”

És bár Schwajda György, Petrovics Emil és Garas Dezső már nincs közöttünk, reméljük, Gálvölgyi János még sokáig szórakoztatja kedves humorával és bölcs meglátásaival az őt igen kedvelő és tisztelő közönségét.

Péter Zsuzsanna