A Duna-parttól a hegytetőig

Árpád kilátó kirándulókkal a 30-as években

Sorozatunkban már többször esett szó az utak nyomvonalának állandóságáról: azt tapasztaltuk, hogy a vízivárosi utcák századok óta ugyanott futnak, sőt, kövezett római utak maradványai húzódnak alattuk a mélyben; de a szőlőhegyek egykori dűlőútjai is kirajzolják már nagyjából a mai utcaszerkezetet. Ezekhez hasonlóan régi út a Szépvölgyi út is, mely a domborzat természetes vonalát követve vezet fel a Dunától a Látó-hegy, illetve a Hármashatár-hegy tömbjéhez tartozó kisebb csúcsok – Mátyás-hegy, Remete-hegy, Alsó-Kecske-hegy – között, a Pál-völgyön át a Szép-völgybe. Ami tehát e négy városrészt ma is összefűzi, az ez a tág értelemben vett útvonal, és persze mindazoknak a története, akik a köveit koptatták évszázadokon át.

Haladjunk tehát mi is a folyó partjától felfelé! A sokáig szabályozatlan rakparttól, ahol néha a Duna – medréből kilépve – elöntötte az újlaki utcákat. Persze, az Árpád-korban nem így hívták még a Felhévíz és Óbuda közt elterülő falut, hanem Szentjakabfalva volt a neve. Középkori templomát a források első ízben 1247-ben említik, keletkezése legkésőbb a XII. századra tehető, egyhajós, román stílusú templom lehetett.

A falu mindössze egy keskeny, kétutcás település volt: igaz, két főútja, a mai Lajos utca és a Bécsi út nyomvonala bizonyosan ókori eredetű. Ugyanis ez volt az aquincumi katonai tábor és polgárváros déli vége, ahol az egykori katonaságot szolgáló pásztorok is jártak, a völgyben futó úton hajtva a magasabb területek felé állataikat. Erről régészeti leletek is tanúskodnak: a Pál-völgyi kőfejtőben került napfényre egy oltárkő, amelyet Sep(timius) lulianus állított Kr. u. 238-ban a saját és családja megsegítéséért luppiter és luno istenségnek.

A középkorban Szent­ja­kab­fal­va és Óbuda határvonalát egy kőszegéllyel ellátott árok jelezte, ez pedig éppen a mai Szépvölgyi út vonalában volt: sőt, az árok és a kőfal nyomai még a XVIII. században is megtalálhatóak voltak. Szükség is volt kiépített árokra, mert a zivatarok után bőségesen zúdult le az esővíz a hegyről. Amikor elbontották, el is öntötte a települést a víz… Szentjakabfalva a XV-XVI. század fordulójára már lényegében beolvadt Óbudába. Szépen megépített kőházai (a mai Lajos utcában) a török korban pusztultak el, hamarosan el is néptelenedett a terület.

A török kiűzése után német telepesek érkeztek: ők alapították meg a korábbi Szentjakabfalva helyén Neustiftet, azaz Újlakot, amely továbbra sem volt nagy területű, legnyugatibb pontja, a széle, az Ürömi utca és a Szépvölgyi út sarkán ma is álló, a XIX. század elején emelt Segítő Szűz Mária-kápolnánál volt. 1699-től a piactér – a mai Kolosy tér – felett a domboldalon állt Buda város kőből épült vesztőhelye is (nagyjából a mai Seregély utcában): már ez is a beépített területen túl volt. Tehát igazán nem volt nagy, továbbra is nagyjából két, a Dunával párhuzamosan futó utcája volt.

Újlak a XX. század elején

Kik éltek Újlakon? Nem a tehetősek. Amikor az 1838-as pusztító árvíznél összeírták a károkat (a házak fele összedőlt vagy súlyosan megrongálódott!), főleg „szőlőmunkás, fuvaros, napszámos” került a lista foglalkozásrovatába.

Neustift felett szőlő-, majd erdő- és legelőterületek látszanak az egykori térképeken. A szőlőből bor lett, amit ki is mértek az itt sorakozó fogadók egyikében. Az erdő tűzifát, épületfát adott, amíg adott: a XIX. századra az újlaki hegyoldalak meglehetősen kopárrá váltak az intenzív kitermelés és a legeltetés miatt.

E városrészek vidékét még téglavetők meg bányák tarkították. Előbbiek helyén ma már többnyire házak állnak: a neves Holzsprach-féle téglavető gödre mára a Montevideo utcai irodaházakkal épült be, a közeli Ürömi utcában pedig sportpályák gyepe zöldell a Melocco-cementgyár gödrei helyén. Eltünedeztek a téglagyári munkások kis, igen alacsony komfortú lakótelepei is. A bányák a téglavetőknél nagyobb tájsebeket hagytak – például a Pál-völgyi vagy a Mátyás-hegyi kőfejtő ilyen –, ezek ma is láthatók, de a Szép-völgyben vannak olyanok is, amelyeket sikerült rekultiválni.

Míg Újlak ma is városias környezet, addig Pálvölgy és a hozzá kapcsolódó Csatárka már inkább zöldövezeti, kertes házas övezet. Sokan személyes emlékeikből is tudják, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még milyen gyéren beépített volt. A hatvanas években „toronyiránt” fel lehetett kapaszkodni az Árpád-kilátóhoz (és még nem épült elé kilátást takaró épület sem), vagy éppen le lehetett szánkózni a meredek domboldalakon.

Mára már csak Szépvölgy városrészről mondható el, hogy szinte egészében zöldterület. Eredetileg a XIX. században születő városkörnyéki turizmus fedezte fel (és nevezte el Schöntalnak), és ma is sok kiránduló járja útjait. Hajh, azok a fenyőgyöngyei zenés vacsorák! A közelmúltban megkezdődött elhagyott betonparkolóinak felszámolása is, és immáron erdei játszótere, tanösvénye is van (Nagyfejű csajkó néven).

Ha tehát felkapaszkodunk az Újlaki-hegy csúcsára és onnan visszanézünk a völgybe, nemcsak csodálatos panoráma, hanem egy gazdag történelmi múlt képe is feltárul előttünk.

Viczián Zsófia