Már az ókori rómaiak is...

 A Varsányi Irén utca 1910-ben még középkorias hangulatú volt

Kerületünk javarészt viszonylag fiatal, az elmúlt száz évben népesült be igazán. Mégis van egy olyan része, amelyik ennél sokkal régebbi múltra tekint vissza. Városrészeket bemutató sorozatunk első részében Felhévíz, Víziváros és Országút városrésszel ismerkedhetünk meg.

Elszoktunk már a sáros, poros, kövezetlen utaktól – ha egy-egy mélyebb kátyú vagy nagyobb úthiba akadályozza a haladást, már azt is komoly fennakadásként érzékeljük. Pedig a szárazföldön való előrehaladás évezredekig nem volt természetes és könnyű eleink számára. A kontinensek eleinte az általában jól hajózható vízi utak mentén kezdtek benépesedni, és majd csak a Római Birodalom zseniális felismerése lett az, hogy a burkolt, jó minőségű utak a fejlődés alapjai.

Miért az utakkal kell kezdenünk, ha kerületünk legnagyobb múltra visszatekintő városrészeiről szólunk? Azért, mert létüket éppen ezeknek a nagyon fontos útvonalaknak köszönhették.
A Duna természetes kereskedelmi-közlekedési útként szolgált észak és dél, kelet és nyugat közt. Persze ugyanakkor nagyon éles határt is vont: átkelni rajta nem mindenütt lehetett. A Kárpát-medencének ezen a részén például a hosszú Szentendrei-sziget, majd tőle délre a szintén nagy Csepel-sziget nehezítette az átkelést. A két dunai sziget közti, több kisebb szigettel tarkított részen három olyan hely volt a mai főváros területén, ahol viszonylag kedvezőek voltak a folyón való átkelés feltételei.

Az egyik Óbudán, a megyeri rév volt. Ennek környékén alakult ki Aquincum, a római légió nagyszerű telepe és a hozzá kapcsolódó polgárváros. A folyón lejjebb pedig a Gellért-hegynél szűkült úgy össze a meder, hogy alkalmas volt révátkelőnek: ez volt a pesti rév, nagyjából a mai Erzsébet híd helyén – és ez tette tulajdonképp lehetővé utóbb Pest és a szemközti „Kis-Pest” (Szentgellért, Tabán, Rácváros) nagyszerű fejlődését is.
A kettő közt pedig ott volt a jenői rév, amely a szemközti, pesti parton lévő Jenő nevű településről kapta nevét. Ez nagyjából a mai Margit-híd helyén volt: itt érkezünk meg tehát kerületünk történetéhez. Ez az átkelő ugyanis nemcsak a folyó szempontjából volt kedvező, hanem azért is, mert éppen ide torkollott az a kis völgy, amely a Várhegy és a budai szőlőhegyek közt húzódik – azaz hozzávetőlegesen a mai Margit körút vonala.

Mediolanum, azaz az utak kereszteződése. Ez szülte tehát a mai Felhévíz és Víziváros korai elődjeit. Amit biztosan tudni, hogy a római korban, az I. században a Duna-határvonalat őrző három lovas alakulat közül az egyik a Vízivárosban állomásozott, a mai Bem tér környékén – egykori jelenlétüket régészeti leletek is megerősítik. Ez a tér ugyanakkor útkereszteződés is volt, mert a nyugatról érkező út itt találkozott a Duna mellett kiépített limes úttal: utóbbi vonala ma is jól érzékelhető, ha a Fő utcára pillantunk. A limes út melletti (vízivárosi) telepet ugyan 260 körül a szarmaták és a kvádok elpusztították, ugyanakkor bizonyos, hogy ekkoriban a budai hegyvidéket még a késő római arisztokraták villái tarkították.

Buda 1823-ban (térképrészlet)

Ebből az időből csak töredékek maradtak: például egykori sírkövek, amelyeket utóbb a Malom-tó falának kiépítésekor használtak fel, vagy éppen templomok alapjaiba építettek be. A középkor elején még több helyen szabadon álltak a római sírkövek, katonai őrhelyek nyoma látszott, sőt, a keresztesek Szentháromság-temploma előtt egy nimfákhoz intézett dedikáció volt kibetűzhető az ősi (oltár)kövön. A rómaiak ugyan elmentek, de a hely adottságai mit sem változtak: épp ezért már a korai Árpád-korban is valószínűsíthető, hogy Gézavására néven (I. Géza engedélye alapján) rendszeres vásártartó hely alakult ki a révátkelőhely előtti térségben. Kubinyi András történész több nagyszerű tanulmányban tárta fel, hogyan alakult a tatárjárás előtt a kereskedelmi telep sorsa, és aztán hogyan fejlődött a századok alatt országosan is jelentős piacozó hellyé. A kedvező földrajzi adottságok mellett ez tette utóbb naggyá a királyi központtá váló Budát is: a kelet és nyugat kapuja lett, ahol tájegységek termékei cseréltek gazdát a heti és az országos vásárokon.
A mai Országút és Víziváros városrész több kisebb települést olvasztott magába: a Vár előterében, a mai Széll Kálmán tér környékén volt Tótfalu, kissé odébb, a mai Varsányi Irén utca környékén pedig Taschental, egy nagy, XIV. században alapított irgalmasrendi kolostorral a mai Kapás utcában. A Bem téren és tőle északra Felhévíz terült el (temploma a mai Bem mozi helyén állt), tőle délre pedig Szentpéter (Víziváros). Mindnek külön plébániája volt, de a középkorban – ahogy szintén Kubinyi András bizonyította – alapvetően mind Buda külvárosainak számítottak, ahol a vári népet ellátó iparosok, föld- és szőlőművelők meg persze kereskedők laktak. A középkor során jelentős szerzetesrendi központ vált Felhévízből, ahol a feltörő meleg vizeket nem elsősorban gyógyításra használták (de arra is), hanem inkább a vízimalmok működtetésére, hiszen ezek télen sem fagytak be.

Mi maradt ránk ezekben a városrészekben a régi korokból? Igen kevés: a történelem pusztító viharai gyakran megtépázták ezeket a dombokat-völgyeket. A Széna tér oldalában egy kis szakasz látható még a régi városfalból (amit már a török időben emeltek). A Lukács fürdő egyik medencéje a néhai Császármalom egykori saroktornyának aljában lett kialakítva: látszanak az ősi kövek. A múzeumban őrzik Bertalannak, az egykori Szentháromság egyház prépostjának emlékére készült márványszarkofágot, amit 1469-ben helyeztek el a földben, és amelyet aztán a Margit körút és a Török utca sarkán tártak fel, ahol valaha (már a korai Árpád-kortól) a felhévízi Szentháromság-templom állt. És csak egy emléktábla jelzi a Csalogány utcában a 7-es számú ház falán: „A ház udvarán állott a középkori Szent Péter-templom”.

Mi maradt ránk a régi korokból tehát? Leginkább maga a táj: ma is érezzük, hogyan fut ki a völgy a folyóhoz, hogyan ér a hegyek lába a vízbe, és élvezzük a forró vizek nem múló gyógyhatásait is. A táj és az útvonalak maradtak: az utcákat járva jó érezni, hogy nyomvonaluk sok esetben hosszú évszázadok (akár évezredek) óta változatlan.
Viczián Zsófia