Itt élt közöttünk Szemere Tamás

A szimbolikus botlatás célja, hogy egy percre „akadjunk el” az emlékezésnél. 1939 és 1945 között emberek milliói tűntek el Európa városaiból és falvaiból, sokan Budapestről is – legtöbbször anélkül, hogy bármi nyom maradt volna utánuk. A botlatókövek ezeket a hiányzó nyomokat teszik újra láthatóvá.

„Egy embert csak akkor felejtenek el végleg, ha nevét is elfelejtik” – vallja Günter Demnig, az ötletgazda, aki kitalálta és megalkotta az Európa-szerte megtalálható botlatóköveket. A kölni művész kis kőkockára applikált réztáblába vési az elhurcoltak nevét, születésük, valamint meggyilkolásuk helyszínét és időpontját. Az így készült emlékkövet az áldozat utolsó – még szabad akaratából választott – lakhelyének bejárata előtt a járdába illesztik. Így tettek most a Frankel Leó út 6.-nál is. (A ház falán is van egy emléktábla, amely Menczer Gusztávra emlékeztet, aki a Szovjetunióban kilenc évig volt Gulagon.) A II. kerületben ezzel együtt már tizenkilenc ilyen kő van, köztük olyan neves személyeké, mint Rejtő Jenő vagy Szerb Antal.

A botlatókő elhelyezésén beszédet mondott Kirschner Péter, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke, aki a politikai döntések mindenkori, emberi életeket eldöntő súlyáról beszélt. „Azért vagyunk itt, hogy legyen egy hely, ahol emlékezni lehet. Ezzel a kerületnek visszaadjuk egy polgárát, aki itt élt barátai és családja körében, aki ezen a kapun jött ki-be nap mint nap” – emlékeztetett.

„Egy ideális, békés világban nem kellene botlatóköveket avatni, nem lenne olyan ház, ahol a földön a holokauszt áldozatára, a falon pedig a Gulag túlélőjére kell emlékeztetni, és amelynek közelében százakat lőttek a Dunába, kínoztak meg, vagy éppen robbant rájuk az épület” – mondta Őrsi Gergely beszédében. „Katolikusok, zsidók, keresztények, ateisták, mindannyian budaiak voltak: a II. világháborúban városrészünk lakosságának harmada elveszett.” A polgármester azt is kiemelte, hogy a Szent Gellért Katolikus Általános Iskola és Gimnázium diákjainak és tanáruknak, Czike Gábornak köszönhető, hogy ezt a botlatókövet most elhelyezhették itt, hiszen ők tárták fel Szemere Tamás életét. „Mi, éppen a történelmi tanulságok okán, egy, a gyűlölet elszórt magvainak ellenálló budai közösséget építünk” – szögezte le.

Verő Tamás, a Frankel Leó úti zsinagóga főrabbija a botlatókő felett mondott el egy imát a résztvevőkkel együtt. Végezetül a kutatást vezető történelemtanár beszédében megidézte Szemere Tamás alakját. „Az adatsorokban csak egy számként szerepelt: 47808. Sok munkával azonban kibontakozott előttünk az arca: egy rövid, de nagyon szerethető életet láttunk leperegni, amely a dualizmus polgári világában indult, és a lágerben ért véget. A botlatókő győzelem egy gyilkos hatalom logikája felett: Szemere Tamás ezzel véglegesen kilépett a 47808-as szám fogságából, hiszen itt lakott, neve van, ember volt” – mondta Czike Gábor. A katolikus iskola a budavári Összefogás Testvérvárosok Egyesület vezetőjétől, Váry Katalintól kapta a megbízást a kutatásra a soa 80. évfordulójára Regensburg városával közösen, városokon átívelő iskolai feladatként.

Az esemény zárásaként a jelenlévők zsidó hagyomány szerint kis kavicsokat helyeztek el a botlatókövön. A megemlékezésen részt vett Berg Dániel és Varga Előd Bendegúz alpolgármester, valamint Majoros András és Besenyei Zsófia önkormányzati képviselő is.

Viczián Zsófia

Szemere Tamás

Szemere Tamás 1911-ben született egy értelmiségi, asszimilálódott zsidó családban. Apja, Szemere Sámuel az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat szerkesztője volt, filozófiai műveket írt, és többek között Spinoza, Hegel és Giordano Bruno műveit fordította elsőként magyarra. Édesanyja, dr. Horváth René, aki akkoriban igen szokatlan módon nem vette fel férje nevét, irodalomból doktorált, és a Jurányi utcai női felsőkereskedelmi iskolában tanított. Szemere Tamás ebben a magas intellektuális miliőben nőtt fel, egykeként. Bár gyerekként gyakran betegeskedett, elemi iskolai éveit mindig kitűnő eredménnyel zárta. Középiskolai tanulmányait a II. kerületben lévő Mátyás Király Reálgimnáziumban folytatta, majd 1936-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett orvosként.

Gyermekorvoslásból szakvizsgázott, a Bródy Adél Izraelita Gyermekkórházban helyezkedett el, továbbá magánpraxist is gyakorolt a Zsigmond király útja (azaz a mai Frankel Leó út) 6. szám alatt. A hétköznapi praktizáláson kívül az orvostudományi kutatómunkában is részt vett.

Szemere Tamás és Ofner Lea 1942 nyarán

1943-ban vagy 1944-ben feleségül vette Ofner Lea Ágnes ápolónőt. Szemere Tamást 1944 őszén deportálták, de nem tudni pontosan, hogyan került a flossenburgi táborba. Auschwitzból a szóbeli beszámolók megemlékeznek feleségéről, Ofner Lea Ágnesről mint a deportálásba belehalt állapotos asszonyról. A flossenburgi áldozati listák alapján megállapítható, hogy dr. Szemere Tamás ott halt meg 1945. február 7. és 11. között a 47808-as számú rabként.

/Két archív fotó: Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár/