Barangolások a Pesthidegkúton

Négy városrész osztozik e területen: Budaliget, Máriaremete, Remetekertváros és Széphalom – ezeknek a XX. században kialakult, családi házas kertvárosoknak eredünk most a nyomába.

Ha nem is tudunk semmit egy város, városrész múltjáról, a térképre tekintve, pusztán az utcák hálózatából sok mindenre következtethetünk. Ha például Budaliget vagy Széphalom utcaszerkezetére pillantunk, rögtön látszik, hogy itt tudatos tervezés révén jöhettek létre településrészek, hisz az utak szabályos rendben, szinte mindenütt sakktáblaszerűen keresztezik egymást (természetesen igazodva azért a domborzati adottságokhoz is). A történeti adatok is ezt mutatják: valóban a XX. század első évtizedeiben népesült be kerületünknek ez a vidéke.

A Pesthidegkúti-medence persze már a középkor eleje óta lakott volt, de annak lényegében csak a mai Hidegkúti úttól keletre eső fele. Itt terült el Gercse és Hidegkút, a medence nyugati fele pedig e településekhez tartozó erdőség, bánya, szántó és legelő volt (kivéve a mai Adyligetet, amely már Nagykovácsi határának számított). Budaliget területét a XIX. század közepén már „Új földek”-ként tüntetik fel, de a másik három tárgyalt városrész egyszerűen a „Festungs Bergl” volt (lefordítva és egyúttal mai nevén: Vár-hegy). A helyiek számára fontos út vezetett itt a Remete-szurdokon át Nagykovácsi felé.

Ami miatt mégis jelentős és ismert helyként tarthatták számon már a XIX. században ezt a vidéket, az a kegytemplom volt. Nemcsak a hidegkútiaknak, hanem a tágabb (és javarészt német anyanyelvű) katolikus közösségnek is jelentős zarándokhelye volt ez Óbudától Perbálig, Pilisszántótól Budáig. Jól mutatja ezt, hogy Magyarországon ez az első olyan templom (mai formájában), amit nem egy püspök vagy kegyúr, hanem a hívők önerőből, közadakozásból építtettek. Erről ma is meggyőződhetünk, ha belépünk a – hivatalos nevén – Kisboldogasszony-bazilikába: hátsó- és oldalfalain sok oszlopban ott sorakoznak az adományozók nevét feltüntető kis márványtáblák. Kívül pedig hálatáblák borítják a templom lábazatát megannyi meghallgatott ima tanúságtételeként, és mutatva azt is, valóban sokak számára volt Máriaremete fontos zarándokcélpont. 

A templom környéke lényegében a XX. században kezdett el benépesülni, nyilvánvalóan a szomszédos Budapest rohamos fejlődésének hatásaként. Fontos fejlesztés volt a villamosvonal kiépítése, amely gyors és egész évben járható összeköttetést biztosított (a szekérrel vagy gyalogosan megközelíthető) Hűvösvölgytől a fővárossal. Már az 1910-es évektől rendre arról cikkeztek az újságok, hogy a vonalat meg kéne hosszabbítani a kegytemplomig – sajnos ez végül nem valósult meg, holott ma is sokat enyhíthetne a közlekedési dugókon.

A hidegkúti elöljáróság maga is felismerte, hogy óriási az igény az új lakónegyedekre, így időről időre újabb részeit parcellázták fel a hidegkúti határnak – ez jelentős bevételi forrása is volt az amúgy nem tehetős községnek. Így alakult ki 1910-ben az Auguszta főhercegnőről elnevezett Auguszta-telep is, melyet nem sokkal később már a kegytemplomhoz jobban kötődő Mária Remete Kertvárosnak kezdtek nevezni, és a helyben lakók kérték is, hogy ez legyen a hivatalos nevük. (Később ez lett Remetehalom, majd Remetekertváros.) Ebben az időben népesült be az Ófaluhoz legközelebb eső Széphalom is, amely Kazinczy iránti tiszteletből nyerte nevét.

Az 1920-as évekre meglehetősen gyors ütemben épült ki az egykori földek helyén a mai Budaliget is – eredeti nevén Szögliget. A korszak hazafias hangulatára jellemző, hogy az utcák szinte mind (ős)magyar neveket kaptak, és viselnek ma is (pl. Bulcsú, Botond, Töhötöm, Emese, Gyöngyvér, Előd és Buda vezér stb.). A családi házakba nem túl gazdag, de javarészt értelmiségi foglalkozású emberek, köztisztviselők, kisiparosok költöztek, és hamar meg is alakították a maguk érdekvédelmi, sport- és kulturális egyesületeit.

Az új telepek lakossága meg is különböztette magát az ófalusiaktól: nemcsak a társadalmi státuszuk volt más, hanem a nemzetiségi összetételük is (azaz javarészt nem német származásúak voltak), és magukat haladóbb szellemiségű, de a hagyományokat is tisztelő modern közösségnek tartották (a kissé maradibbnak tartott, zárt, hagyományos hidegkúti falusi közösséggel szemben).

A kegytemplom körül elterülő parcellák tulajdonosai már az I. világháború előtt egyesületbe tömörültek „Máriaremete Kertváros Egyesület” néven. A társadalmi élet szervezésén túl egy nagyon gyakorlatias problémát kellett megoldaniuk: a vízellátást. A Pesthidegkúti-medencében ez egyébként is visszatérő probléma volt, és a hirtelen megnövekedett lakossággal még égetőbbé vált. (Még egy 1937-es lexikon is csak ennyit tart fontosnak megemlíteni e városrészről: „Remete-kertváros, Pesthidegkúthoz tartozó település Máriaremete búcsújáróhely mellett. Vízszegény.”)

Hasonlóan égető ügyek voltak a közvilágítás, az elektromos hálózat, az oktatás és az útburkolás kérdései is. „Pesthidegkút község elöljárósága gondolt egy nagyot és elhatározta, hogy istentelenül rossz és elhanyagolt útját akképpen javíttatja meg, hogy az út mentén árkokat ásat, és az azokból kiemelt agyagot az úttesten szépen kiterítgeti. Ezáltal az út javításához szükséges murva beszerzési és szállítási költséget megtakarítja” – adta hírül a Pesti Hírlap 1913 szeptemberében, hozzátéve: az ötlet nem tűnik jónak. „Az útnak agyaggal való feltöltése, madártávlatból tekintve beválhatik, de nem válik be, ha esős időben kénytelen a község és a telepek lakossága – járda nem lévén – a kocsiúton és pedig a víz és agyag egyesüléséből keletkezett arasznyi magasságú sűrű keverékben gázolni. Ilyen útmizériák vannak Pesthidegkút községében és az annak határában fekvő és szépen fejlődő Széphalom és Erzsébettelepeken.”

Az utakkal később is sok gond adódott – a városrészek krónikáiban ilyen és hasonló fontos ügyek mentén szerveződtek közösségek a fővároshoz való csatlakozás után is. A modernizáció olykor nehézkes, de sorozatos lépései tették aztán napjainkra igen kedvelt, és egyre nagyobb presztízsű, egyre magasabb ingatlanárakkal rendelkező helyekké e városrészeket, amelyek eredetileg éppen a budapesti magas árak elől menekülő kisebb pénzű polgárok lakónegyedei voltak. 

Viczián Zsófia