Személyes emlékek Budapest ostromáról

  A következő napok harci eseményeiben katonák és civil személyek ezrei haltak meg Budán és a környező erdőkben. Az akkor 17 éves Rácz Lívia egyik napról a másikra az események középpontjában találta magát, pedig ki sem mozdult a Hűvösvölgyi úti házukból.

A II. kerületben élő Rácz Lívia 1944 karácsonyán hazavárta édesapját, hiszen a család, a rokonok és az ismerősök közös ünnepséget terveztek estére. A hadiesemények azonban közbeszóltak: a fővárost bekerítették az orosz erők, így a családfő már a Sváb-hegyről sem jutott haza egészen februárig. Szenteste gyertyát gyújtottak, és ünnepi asztalt terítettek a mai Hűvösvölgyi út 177.-ben (nagy képünkön). A 20-as évek végén épült ház – amely egyike volt a környék első épületeinek – a következő napon már hadszíntérré vált. A német hadsereg megmaradt egységeinek tagjai nem mutatkoztak az utcán, és nyomasztó csend ülte meg Hűvösvölgyet.

– Az oroszok este megostromolták az épületet, mi pedig sűrű gépfegyverropogás közepette a pincében kerestünk fedezéket – emlékezett vissza a több mint 67 évvel ezelőtti eseményekre Rácz Lívia, aki azóta is kerületünk lakója. – Nagyon féltünk. Még ma is hallom, ahogy búvóhelyemen a szekrénynek koccan a remegő térdem. Testvéremmel, édesanyámmal, két nagymamámmal, egy nagynénivel, két szolgáló lánnyal, bújtatott német és zsidó emberekkel, valamint Hermann kutyánkkal együtt kilátástalan helyzetben vártuk sorsunkat. 

Rácz Lívia ma is élénken emlékszik arra, amikor a katonák feldúlták a lakást, és amit csak tudtak, elvittek belőle. A meghitt, II. kerületi otthon átjáróházzá vált: újabb és újabb katonák szállásolták be magukat egy-egy éjszakára. A lakók megváltásnak érezték, amikor magasabb rangú tiszt és annak kísérői költöztek a házba, vagy éppen katonai szabóság- és varrodaként üzemelt az épület. A család és a barátok a pincében húzták meg magukat. 

– Nehezen tudatosult bennünk, hogy az egyik nap a nyilasok ellenségei vagyunk, másnap az oroszok kezeltek burzsujként. Ráadásul 17 éves lányként nem volt életbiztosítás a katonák között ténferegni. Csak az isteni gondviselésnek és részint nagyanyámnak köszönhető, hogy életben maradtunk. 

A ház lakóit ugyanis sok esetben húzta ki a bajból a nagymama, aki szlovák tudását és az I. világháború alatt a hadifoglyoktól elsajátított orosz nyelvismeretét gyakran használta fel a túléléshez. Olyannyira, hogy idővel ismeretlen katonák zarándokoltak el a házukhoz, hogy megismerjék és barátként üdvözöljék az „orosz” nagymamát.

– Az események szó szerint a házunkban zajlottak, a kerítésen túlra legfeljebb vízért vagy rőzséért mentünk – elevenítette fel az eseményeket Rácz Lívia. – Változást hozott a kitörés, amely, ha lehet, még közelebb hozta a háborút és a halált. Egyenesen a kertünkbe.

Február első felében az oroszok egyre gyakrabban mondogatták a „nyemci” szót, és figyelmeztettek, hogy ne járkáljunk az ablakok előtt, és ki se lépjünk a házból.

A ház legifjabb lakója nem felejtette el, hogy a szovjet katonák között hogy lett mind nagyobb a nyugtalanság és az aggodalom. Nem tudták, hogy a felélénkült harci események során honnan jön a támadás. Felmentő sereg érkezik? Vagy a beszorított németek lendültek ellentámadásba?

– A Várból kitörő csapatok tagjai egészen a házunkig jutottak. Az Ördögárok medrével párhuzamosan nyomultak Hűvösvölgy felé, majd azzal merőlegesen próbáltak kijutni a szorult helyzetükből. Kevés sikerrel. A kerítésünknél lelőtt német katona merev holttestét a testvéremmel együtt kellett elásnunk a kertünkben lévő lőállásba. Este megnéztük az iratait: fényképeket találtunk egy szőke lányról, majd egy idős házaspárról, akik éppen poharukat emelték. Talán gyerekük egészségére koccintottak, aki már a fagyott magyar földben feküdt egy őrült parancs eredményeként.

Rácz Lívia elmondása szerint február közepén a házukban lakó katonák egyik kedvenc elfoglaltsága volt, hogy két tea között ki-kiugrottak németekre vadászni. Előfordult, hogy nem tért vissza valaki. A háború Hűvösvölgyben is minden oldalon követelt emberéleteket. – Éppen egy hangos vita közben jött a hír, hogy a házunk körül újabb német csoport bukkant fel. A katonák felkerekedtek és nagy harci kedvvel távoztak, de szerencsére nem jöttek vissza. Nagyanyám csak később merte megmondani, hogy a hangos osztozkodás tárgyát mi, lányok képeztük.

A kitörést követő napokban a hűvösvölgyi utcaképet a rongyos, véres ruhákban vonuló német hadifoglyok látványa határozta meg. Lövészárkokat, fegyvereket és életveszélyes lőszereket még sokáig találtak a környéken. Lívia egy évet Franciaországban töltött, de 1947-es visszatérésekor még mindig orosz tiszt lakta otthonukat, a háborús golyónyomokat pedig még az 1972-es elköltözésükkor is viselte a ház. Az épületet azóta többé-kevésbé átépítették, és a környék is átalakult. Az ostrom és a kitörés hűvösvölgyi történetét Rácz Lívia saját élményei alapján két éve háromszáz példányos magánkiadásban megjelentette. Mint mondta, az árnyas-borús történet stílusa szándékosan nem lett drámai, sőt, gyakran csal mosolyt az olvasó arcára.

– Mi, akik nagyon nehéz időket éltünk meg, és állandó életveszélyben voltunk, egy kicsit mindig tudtunk nevetni valamin. Külföldön élő testvéremnek írtam a visszaemlékezést, de közben arra törekedtem, hogy a II. kerület kis szegletének eseményeit megörökítsem az utókor, főként a fiatalok számára. Ha nagy ritkán a régi házunk előtt visz az utam, igyekszem elfordítani a fejem, mert megannyi rossz és szép emlék jut róla eszembe. Én pedig csak azon töprenghetem, hogy melyik fáj jobban.

SZEG