A „tízpengős” lány

Néha egy kistelepülés és egy egyszerű leány is bekerülhet a hírekbe, és országosan ismertté válhat. Így történt ez az 1930-as évek közepén a Hidegkúton élő Bőhle Mariskával is – avagy igaz tündérmese a két világháború közti kis, Buda környéki faluban, Pesthidegkúton...

Manapság természetesnek vesszük, hogy híres embereknek, a haza nagyjainak képe szokott szerepelni a bankjegyeinken. Volt azonban egy korszak a magyar történelemben, amikor meglepő módon ez nem így volt.

A pengőbankjegyek tervezője az 1930-as évekre a felvidéki származású Horváth Endre bankjegygrafikus lett. Az ő ötlete volt – a nemzeti gondolat jegyében –, hogy szép, hétköznapi, magyar nők kerüljenek a papírpénzekre. Horváth sokféle vidékről (de elsősorban a Felvidékről) választotta modelljeit: egyszerű, fiatal lányokat.

Az 1940 márciusában megjelent ötpengős címletre például Bogárdi Ferencné Csonka Julianna, bényi fiatalasszony képmása került. Az 1941. január 20-án kibocsátott kétpengősön Rudas Valéria, szintén bényi (palóc) parasztlány arcképe szerepelt, hátoldalán pedig Fábián Lajosné kislányával, Fábián Marikával Hollókőről. A székesfehérvári Lendvay Lúcia képmása pedig a magyar történelem legnagyobb címletű bankjegyét díszítette, az egymilliárd milpengőst. És büszkén fedezhetjük fel, hogy az 1939. május 15-én megjelenő tízpengősön (elsőként a lányok sorában) egy pesthidegkúti lány, Bőhle Mária arca tűnt fel.

Mariska a tízpengősön

„Úgy kerültem a pénzre – mondja –, hogy apám a pénzjegynyomdában dolgozik. Kislánykorom óta én veszem fel a fizetését minden szombaton. Ott látott meg a Horváth művész úr. Akkor még két ágba fonva hordtam a hajam. Azt mondta: »Ennek a kislánynak milyen szép magyararca van!« Különösen a szemem tetszett neki. Hogy tatáros” – mesélte el maga a modell az őt 1939 májusában felkereső Az Est újság tudósítójának. „Olyan szép magyar kiejtése is van Máriának, hogy indulhatott volna a tanulmányi versenyen” – tette hozzá a korabeli újságíró, amiből kihallhatjuk a csodálkozását, hisz itt, az akkor még alapvetően sváb faluként számontartott Pest­hidegkúton valószínűleg inkább németes akcentusra számíthatott. (Netán a „tatáros szemű” lány maga is német származású volt.)

Mariska édesapja tehát az akkori pénzjegynyomda dolgozója volt. A család a falu nem sokkal korábban felparcellázott új részében, a mai Széphalom városrészben lakott, szomszédjaik valószínűleg hasonló kispénzű kiköltözők lehettek. Bőhléék a nyomdai munka mellett vállalták, hogy családi vállalkozásban, afféle mellékesként a gépek karbantartásához szükséges gépruhákat rendszeresen kimossák. A tiszta ruhákat az akkor tizenéves lány fiútestvérével együtt hetente kétszer, szerdán és szombaton lovaskocsival beszállította a Markó utcai üzembe. A kislány feladata volt még, hogy ezeken a napokon a munkabért is felvegye a pénztárból. Egy ilyen pénzfelvételi napon látta meg őt Horváth Endre.

Mariska három hónapig járt azután a művész Visegrádi utcai műteremébe, mire elkészült róla a rajz, amit csak két év múlva bocsátottak ki a bankjegyen. A tízpengős a II. világháború utánig, a forint bevezetéséig volt forgalomban, 1946-ban vesztette érvényét.

„Nagyon jó pénz volt a tízpengős – enyhült meg. – Nyolcvan fillérért, egy pengőért már lehetett kapni egy kiló sertés- vagy marhahúst, három tojás egy fillérbe került, cipőt 80 fillértől két pengőig vásároltam általában, de egyszer megengedhettem magamnak egy eredeti kígyóbőr cipőt, nyolc vagy tíz pengőért...” – mondta el egy idősebb korában készített interjúban.

        
A pesthidegkúti Bőhle Mariska

Pesthidegkúton és a környező telepeken igazi szenzációként robbant a hír, hogy egy helyi lány került a bankjegyre. Az említett interjúból kiderül, hogy Mária egy csapásra híres és irigyelt lett. Sokan hitetlenkedtek, hogy lehetséges egy ilyen tündérmese, protekciót vagy más efféléket emlegettek. Állítólag nagy tételű fogadásokat is tettek amellett vagy ellen, hogy tényleg ő szerepel-e a képen. Mások viszont büszkén igazították útba az erre járó újságírókat. Állítólag több házassági ajánlat is érkezett Mariskához a szép vonások láttán.

Pedig 1939-ben már férjnél volt, sőt, nagyon hamar, húszévesen már meg is özvegyült, és visszaköltözött a szülői házba, az Attila utca 31. szám alá. „Mikor öt perc múlva becsengetünk a Bőhle-portán, olyan frissen mosdottan, suttogós világoskék kartonruhásan, fehér köpenyesen nyit ajtót, mintha egy Mikszáth-novellából lépne ki! Éppen frissen fejt tejet tett le nagy lábasban a veranda reggelizőasztalára” – lelkendezik az újságíró, aki azt is megjegyzi: „Nagyon szép leány. A haja sötétszőke, a szeme világosbarna, az arca barackszínű. Kiegyensúlyozott, természetes arc, amilyent régi madonnákon látni falusi templomokban.” A képzettársítást valószínűleg segítette, hogy a bankjegy bal oldalán valóban egy madonna volt látható.

A lány tehát egyszerű, falusi életet élt itt, Széphalmon, ahol legnagyobb büszkesége – a portrén kívül – virágos kiskertje volt a ház körül. Bőhle Mária később, immáron Madár Józsefné néven Pesten (stílszerűen) az OTP-nél dolgozott, majd Kecskeméten élt, és ott is hunyt el.

Viczián Zsófia