A pasaréti kéményseprőnő

A pasaréti és a rózsadombi körzetekben aktív Gróf Ilona kéményseprőnőt viszont inkább „szerencsenéninek” hívták, jól ismerték és szerették a lakók. 1958-ban, amikor az Ország-Világ című lap bemutatta a hasábjain, még csak huszonhét éves volt, de már hetedik éve tisztította a II. kerületi kéményeket. Akkoriban sem volt megszokott, hogy egy nő hasonló munkát vállaljon, így szívesen írtak róla az újságok, dicsérve külsejét, ügyességét, ahogy a fekete hajú, barna szemű, „párduc termetű, csupaizom fiatalasszony”, aki soha életében nem szédült és nem volt tériszonya, a háztetők vékony pallóin egyensúlyoz. Egy időben az egyetlen nő volt a vállalatnál („vagy talán egész Európában?”), szinte a csodájára jártak. Emellett sok kollégája vélekedett úgy, hogy szép-szép, de mégsem neki való szakma ez, mert a nőket a férfiak sem a „kormosban” szeretik látni, sőt volt, aki kijelentette, hogy szerencsét csak férfi kéményseprő hozhat. (Érdekes Ujság, 1957. XII. 28.)

De Gróf Ilonát nem érdekelték ezek a vélemények, ő csak csinálta, amihez kedve volt.
Saját bevallása szerint ötévesen mászott fel először a házuk tetejére, később, az 1950-es évek elején, amikor a Fővárosi Kéményseprő Vállalat tanulókat keresett, azonnal jelentkezett. Leginkább az vonzotta, hogy a tetőn csend van, egész nap jó levegőn lehet és fentről gyönyörű a kilátás. Az orvos munkájához hasonlította a sajátját, csak éppen ő a beteg kéményeket gyógyította. Hat hónapig tanulta a szakmát, levizsgázott tüzeléstechnikából, számtanból. Első kéménye Krisztinavárosban volt, egy hétemeletes ház tetején, de utána sokáig nem kellett ilyen magasságban dolgoznia. 1955-től azért kapta meg Pasarét és Rózsadomb környékét, mert ott alacsonyabbak voltak a házak, kímélni szerette volna a vállalat. A II. kerület utcáin rótta a kilométereket reggeltől estig, és az 1960-as évek derekán hatszázhetven ház tartozott hozzá, ezeknek a kéményeit ellenőrizte, hogy jól szellőznek és tiszták-e. A magasban sosem, az utcán annál inkább félt; ha este meghallotta a tűzoltókocsi szirénájának a hangját, az jutott eszébe, hogy esetleg ő vétett valamilyen hibát és most baj lett belőle, de ilyen sosem fordult elő. Ugyanolyan fekete nadrágot, zubbonyt, sapkát, csizmát hordott ő is, mint a kollégái, talán csak abban különbözött tőlük, hogy jobban vigyázott magára és kevésbé volt kormos. Pedig nem volt könnyű dolga, a felszerelést is vinnie kellett nap mint nap, ennek része volt a kefe, a kötél, jobb kezében a partvis, a kéménykulcsok és az „égető apparát”. (Lobogó, 1968. I. 6.)

Nem mindenki volt azon a véleményen, hogy szerencsét csak férfi kéményseprő hozhat, hiszen lépten-nyomon furcsa helyzetekben találta magát, főleg év végén. „A totó-lottózók X alakú kéménykulcsomat simogatják a szelvény kitöltése előtt, mások, ha meglátnak, varázsigéket mormolnak, hogy »kéményseprőt látok, szerencsét találok«, és megfogják a kabátgombjukat.” Szilveszterkor volt a csúcsforgalom, ekkortájt, ha „valamelyik kapualjban kósza percre kint felejtem a kéménykefét, egészen megkopasztják a borzas felét. Akadnak emberek, akik kérni sem restellnek belőle néhány szálat, és ha kezükbe kapják, köpködnek maguk körül, mint a Niagara.” (Magyar Nemzet, 1958. XII. 31.)

Gyakran hívták meg esküvőre is tanúnak, természetesen munkaruhában, hogy szerencsét hozzon. De a kéményseprőkkel kapcsolatos babonák inkább szórakoztatták, saját bevallása szerint ő maga sosem nyert a lottón és mázlistának is csak azért tartotta magát, mert megismerte a férjét, aki ugyanezt a mesterséget űzte.

Gyakran hívták meg esküvőre is tanúnak, természetesen munkaruhában, hogy szerencsét hozzon. De a kéményseprőkkel kapcsolatos babonák inkább szórakoztatták, saját bevallása szerint ő maga sosem nyert a lottón és mázlistának is csak azért tartotta magát, mert megismerte a férjét, aki ugyanezt a mesterséget űzte.

A rózsadombi és pasaréti körzet lakói megszokták nyúlánk, fekete nadrágos alakját, a kéményrengetegben veszéllyel dacoló, macskaügyességgel lépegető nőt. De pályáját betegség törte ketté, és a gerincsérve miatt jó ideig nem tudott dolgozni, erről a „Helyi ipar és városgazdaság” című lap számolt be 1970-ben. Ilona akkor még reménykedett, vissza akart térni a munkájához, azok közé, akik a 19 év alatt a kéményseprők nagy családjának tagjaként becsülték. Elmondta, hogy az 1950-es évek elején hatan „szabadultak” nők a szakmában, de néhány év után ő maradt egyedül. Nem akarta elfogadni, hogy ilyen fiatalon, negyvenévesen neki is búcsúznia kell a háztetőktől. Ő, akinek a félelem a magasban sohasem jutott eszébe, akkor tényleg megijedt. A Kéményseprő Ipari Vállalat sem volt könnyű helyzetben, az 1970-es években folyamatosan panaszkodott, hogy alig van utánpótlás, a fiatalok nem akarnak kéményseprőnek állni. Végül Ilona nem tudta folytatni a pályát, amit annyira szeretett, idő előtt nyugdíjba vonult, de ott maradt a vállalatnál, a tanműhelyben dolgozott négy órában. 

Hogy szerencsét hoznak-e a kéményseprők, az Gróf Ilona nyilatkozataiból sem derült ki, talán csak arra próbált finoman utalni, hogy ők is emberek, és nyilvánvalóan túl van misztifikálva ez az egész, de a babonáknak meg sem kottyan ötven vagy száz év, amíg kéményseprők lesznek, főleg év végén, az utca embere a szerencse hozóját látja bennük. Mert hát nem múlhat azon semmi, hogy megfogjuk-e a kabátunk gombját, ugye? 

Hogy szerencsét hoznak-e a kéményseprők, az Gróf Ilona nyilatkozataiból sem derült ki, talán csak arra próbált finoman utalni, hogy ők is emberek, és nyilvánvalóan túl van misztifikálva ez az egész, de a babonáknak meg sem kottyan ötven vagy száz év, amíg kéményseprők lesznek, főleg év végén, az utca embere a szerencse hozóját látja bennük. Mert hát nem múlhat azon semmi, hogy megfogjuk-e a kabátunk gombját, ugye? 

Mindenesetre ők a szilvesztert mindig együtt ünnepelték a férjével, az volt a szokásuk, hogy amikor elkongatta az óra az éjfélt, a két kéményseprő, férj és feleség kettesben kívánt egymásnak boldog új évet. Ez az egyszerű gesztus volt a kabalájuk, ha valaki tudja, csinálja utánuk!              

Fonyódi Anita