A ház, ahol élt a szeretet

A Tárogató úti villa a szemben volt gyümölcsös kertjéből

A Lepke utca 36. alatt ma egy elegáns, családbarát ház áll, nagy terasszal, szép kerttel, méltó a régihez. Marik Pál nyugalmazott mezőgazdasági gépészmérnök végigkísérte a bontást és az építkezést, vissza-vissza látogatva immár Telkiből Törökvészre, ahol 79 éve megszületett, a család ötödik gyermekeként, és ahol még két testvér követte őt. Hat fiú és legkisebbként egy leány nőtt fel Marikéknál.

– A házat eleve nagy családnak tervezte Árkay Bertalan, miután szüleim 1938-ban megvásárolták a telket. A földszintre került a konyha, a személyzeti szoba, az éléskamra, a mosókonyha, a koksztároló, egy jókora ebédlő, egy nagy szalon – e kettőt össze lehetett nyitni egy L alakú helyiséggé. Az emeleten volt a szülői háló és még három szoba. Kettő mindvégig a gyerekeké volt, ezek a szülői háló előtti folyosóról nyíltak, a különbejáratúban legidősebb bátyám, majd apai nagymamám is lakott.

De honnan és hogyan került a Marik család a II. kerületbe, melynek „belakását” már a felmenők elkezdték?

 Dr. Marik Miklós sebész, egyetemi magántanár 1904-ben született. Zalaegerszegen gyerekeskedett, ahol jogot végzett apja gyámügyi előadó, majd a zalai főispán személyi titkára volt. Később ugyanilyen pozíciót töltött be Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánja, Ráday Gedeon gróf mellett. A gróf 1921-ben belügyminiszter lett, és titkára követte a fővárosba, majd a minisztériumba is, ahol osztályvezetőként dolgozott. Később ő építkezett a családból elsőként kerületünkben, a Széher út 88. alatt, mely ház még ma is megvan, leszármazottak is lakják. Fia, Miklós – történetünk főszereplője – a későbbi neves sebész és kiváló sportember még egy Kecskeméti utcai lakásból járt a Váci utcai piarista gimnáziumba. Ki tudja, miként alakul az élete, ha egy napon egyik tanára nem bízza meg egy igencsak hétköznapi feladattal: vigye el beteg barátja, Tömöry Miklós otthonába annak ellenőrzőjét, és valamit írasson alá a szüleivel. Tizenkét éves fiúként látta meg az akkor négyéves Tömöry Sárit, és a családi fáma szerint – persze kinevették – azzal tért haza, hogy megismerte a feleségét.

A bajnok kormányos nyolcas, jobbról a harmadik dr. Marik Miklós

Tömöryék jeles szereplői voltak a fővárosi polgárságnak. A felmenők 1777-ben még Schopper néven alapították meg az ország második legnagyobb vaskereskedését. Érdemeik elismeréseként 1872-ben kaptak nemesi címet, s változtatták nevüket Tömöryre. Virilisták voltak, azaz a főváros legmódosabb, legtöbb adót fizető polgárai közé tartoztak. Sári édesapja, ifj. Tömöry Károly – bár öt gyereket nevelt, így nem volt katonaköteles – az első világháború idején huszár önkéntesként Pro Patria hősi halált halt. Az özvegy – Edith mama – 1920-ban férjhez ment a kor egyik ünnepelt színészéhez, Rajnai Gáborhoz, aki az öt Tömöry-gyereket sajátjaként nevelte, immár ő is a II. kerületben, a Tárogató út 77. alatti villában, ahol később egy ideig az anyaházukból elüldözött nővérek is meghúzhatták magukat, és ahol Rajnai Gábor vadásztársa, a híres író, Fekete István is kapott egy tágas lakrészt a földszinten a házban ma is működő kápolna mellett, miután kibombázták őket lakásukból.

– A nagymama kiváló konyhát vitt, őszibarackkompótjának ízére – amely az utca túloldalán lévő, a Széher úti kórház kertjével egykor határos, hajdani nagy gyümölcsösük terméséből készült, – ma is emlékszem – meséli Marik Pál, az egyik unoka. – Az emeleti szalonban elfért egy hatalmas asztal, melyet a „Táti”, azaz Rajnai Gábor születésnapján körülült a meghívott rokonokkal bővült tágabb család, és még néhány „macskaasztalnak” is jutott hely a huszonegy unokatestvér közül a kisebbek számára.

Az ifjú pár a Rajnai–Tömöry-villa kertjében

E ház kertjében készült fotóriportot közölt a Színházi Élet 1933-ban, Rajnai Gábor örömapa címmel. Kettős esküvő volt, a színész két nevelt lánya, Sarolta és Olga ment férjhez ugyanazon a napon. Sarolta férje, mint azt az előbbiekből sejteni lehet, dr. Marik Miklós lett, ő akkor 29, felesége 21 éves volt. Marik doktor az I. Sz. Sebészeti Klinikán dolgozott, házasságkötése idején még éppen díjtalan műtőorvosként. A feleség tornaoktatóvá és divatszabóvá is képezte magát, utóbbit Párizsban tanulta.

Azt ifjú pár néhány évig az Üllői úton, a klinika közelében lakott, első három gyermekük: Miklós (gépészmérnök lett), Ferenc (sebész szakorvos lett ő is) és Péter (operett bonviván, a leghíresebb csárdáskirálynő, Németh Marika férje) még ott született. A Lepke utcai telek 17 ezer pengőt kóstált, ami 1938-ban szép summa volt, ám ezt az akkor már tanársegéd Marik Miklós ki tudta fizetni, mivel – ahogy fia, Pál elmondja – már díjtalan orvosként is igen szépen keresett azzal, hogy a hazabocsátott, műtött betegekhez járt kötözni. És a házat is fel tudták építtetni a neves építésszel, mivel a feleség – az árvaszéknél zárolt – megfelelő összeget örökölt a vaskereskedés után.

Árkay Bertalan homlokzati rajzai a Lepke utcai Marik-villáról

A Lepke utcai villa hamar benépesült. Gyors egymásutánban született még négy gyerek: János középiskolai szerzetes tanár lett, Pál, fő informátorom, mezőgazdasági gépészmérnök, József ugyancsak sebész és legkisebbként 1946-ban Sarolta, aki – csakúgy, mint édesanyja – hét gyermeknek adott életet. Ő gyógytornászként dolgozott.

Bár volt személyzet is, egy ekkora családnál minden gyereknek jutott feladat. A szomszédban lévő üres telken nemcsak a népes család zöldségszükséglete termett meg, de disznót, kecskét, nyulat, bárányt, baromfit is tartottak, s a jószágok gondozása egy-egy gyerekre volt bízva. A ház asszonya nem csekély anyai teendői mellett tornaórákat tartott, tervezték, hogy a nagy teraszt idővel befedik, és majd itt lesz a hölgytornák helyszíne. Ám „közbejött” a háború…

Időközben a családfő adjunktus, majd 1943-ban magántanár lett, „a has sebészete tárgykörből”. 1944-45-ben docensként már második embere volt a klinikának, ahol harminchárom zsidó embernek nyújtott menedéket, betegként ott tartva őket, de családi háza pincéjében is rejtőztek üldözöttek. Többször szükség volt erélyes fellépésére, amikor fegyveres nyilasok akartak körülnézni a klinikán: „Ez kérem kórház, ide fegyveres nem léphet be!”

1945-ben lett a sebészeti klinika igazgatója. Ám a mélyen vallásos és véleményét véka alá sosem rejtő professzort 1947 karácsonyán azzal fogadta a portás, hogy „Tanár úr, ne haragudjon, de nem engedhetem be…” Erre azután került sor, hogy hallgatóinak ezt mondta egy előadásán: „Ne gondolják, hogy az oroszok ide vendégségbe jöttek, legalább ötven évig itt lesznek…” Ezt követően előbb a csepeli rendelőintézetben, majd 1956 szeptemberéig a ceglédi kórház sebészeként dolgozott.

– Cegléden a hét öt napján operált, és a kisebb műtéteket is beleszámítva, évi ezernyolcszáz beavatkozást végzett el – mondja Pál, az ötödik gyerek. Szombatonként jött haza, másnap a pasaréti ferences templomban a megszokott padban ott ült az egész család a nyolc órakor kezdődő szentmisén. Az ezt követő reggeli sokszor tizenegyig is eltartott, állandó vendégkörrel, kedélyes beszélgetésekkel.

Unokatestvérek a „Táti”, azaz Rajnai Gábor születésnapján

Az ötvenes évek Lepke utcája csöndes, vidékies, kertvárosias volt. Az utca végi üres telken a fiúk fociztak vagy röplabdahálót húztak keresztül az utcán. Mindenki ismert mindenkit, a gyerekek jöttek-mentek a családok, házak között.

Örömmel látogattak a Lepke utcába az unokatestvérek is, köztük a szintén a kerületben felnövekedett Wagner-fiúk. Egyik példaképüknek tartották nagybátyjukat, dr. Marik Miklóst, a Pannónia sportklub egykori versenyevezősét.

– Szeretet, kedvesség, szíveslátás, egyéni stílus, vidámság – ez jut eszembe a Lepke utcáról – emlékezik Wagner Mihály nyugalmazott mezőgazdasági vízgazdálkodási szakmérnök, csapatban többszörös ifjúsági és junior bajnok evezős, majd klubvezető, evezőstörténeti írások szerzője.

– Az ő hatására kezdtünk a testvéremmel mi is evezni, egyik fiával, Ferenccel együtt – mondja a ma 87 éves báty, dr. Wágner Pál, és az ő nyomdokain lettem sebész is. Marik nagybátyánk sajnos egy heveny betegség miatt nem jutott ki az amszterdami olimpiára, de korábban négyesben és nyolcasban többszörös magyar bajnok volt, és Budapest–Bécs versenyt is nyert nyolcasban. Én szerencsésebb voltam, a római olimpián a kormányos négyes tagjaként képviselhettem Magyarországot. A döntő futamig jutottunk, s ha nem szól bele egy fatális véletlen, dobogón is állhattunk volna. Marik tanár úr Ceglédről a Korányi kórház sebészeti osztályának élére került, ott dolgozhattam is mellette úgy tíz éven át. Sokszor este nyolcig műtött. Nemcsak szakmai tudását, fizikumát is csodáltam. Sportember volt.

Dr. Marik Miklós és hitvese (második és harmadik jobbról a második álló sorban) gyermekeik és unokáik körében, Lepke utcai házuk előtt

A vészkorszak egyik Izraelbe került túlélője, akit 1944-45-ben dr. Marik Miklós bújtatott, a Jad Vasemhez, azaz a Holokauszt Áldozatai és Hősei Izraeli Emlékhatóságához fordult, melynek nyomán Marik professzor – sajnos már posztumusz, mivel egy évvel korábban, kilencvenévesen hunyt el – 1995-ben megkapta a Világ Igaza kitüntetést, melyet üldözötteket mentőknek ítélnek oda.

A huszonegy unokatestvér közül ma tizennégyen élnek. A leszármazottak természetesen igen számosak. Közöttük van ötszörös olimpiai bajnokunk, Egerszegi Krisztina három gyermeke, írásunk hősének dédunokái. Ugyanis édesapjuk, Vigassy Ádám a hetedik Lepke utcában született Marik-gyerek, Sarolta fia.

Van egy névtelen köz a Lepke utca és a Bimbó út között, pár méterre az egykori Marik-háztól. Egy igaz embert ismerhetnének meg a nyitott szemű erre járók, ha ez a közterület megkaphatná dr. Marik Miklós nevét.

Balázs István